Elég szar dolog, mikor az ember barátnője bepasizik, és hipphopp elfelejti hogy ki volt mellette addig, amíg nem jött a képbe valami csávó.

Adott egy lány, aki egy éve sírja ki nem létező szerelmi életét nekem. Btw mindig más pasiról beszélt. Én mindig meghallgattam, tanácsot adtam neki, próbáltam segíteni, és tök jól megvoltunk. Aztán egyszer csak derült égből villámcsapás; az aktuális kiszemeltje bejelölte facebookon, ráírt, találkoztak, összejöttek. Nos, azóta a kiszívott nyakáról kapom a képeket. Persze, nem vagyok olyan rosszindulatú, örülök a boldogságuknak, de nekem ez sok. Mióta együtt vannak - 2 hete -, csak róla beszél, milyen aranyos, édes, cuki, szerelmes, a csókja olyan, mint a drog, usw. Első napokban még mellette álltam, mert hát persze, a fellegek között jár, de mikor semmiről nem lehet vele beszélni, mert mindig a barátjánál kötünk ki, az elég kellemetlen.
Persze nekem is vannak dolgok, amikről szívesebben beszélek, vagy akár napokon át, megállás nélkül tudnék beszélni arról az egy témáról, mégsem vagyok ennyire durva eset.  Tudom, jó dolog a szerelem - ha viszonozzák -, de valahogy nem jön be nekem az, mikor az undorítóan kiszívott nyakáról küldözget képeket, meg a messenger beszélgetéseit, és hogy milyen cuki. Küldje, bánomisén, de ne abból álljon már azért az egész beszélgetésünk, hogy az X milyen jól csókol, meg mennyire imádják egymást.