Röviden és tömören: három éve vagyok középsulis, szeptemberben kezdem a negyediket [ötévesen vagyok]. Első évben nagyon rühelltem a német tanárunkat, következő tanév végére megszerettem, és nagyon őt akartam kapni 10. tanévre is, végül őt kaptuk, minden szuper, tényleg nagyon megszerettem. Volt bennem bizonyítási vágy az irányába.
A minap rátaláltam egy régebbi blogomra, ahol jónéhány bejegyzésemben megemlítettem. Tudom, hogy én sem egy diák voltam számára a sok közül, hanem picivel több, ahogy ő sem csak egy tanár volt az én szememben. Érezhető volt, hogy jobban törődik velem - bár a németes csoportból talán hárman voltunk akik tanultak -, mikor verseny volt, magától értetődőnek gondolta, hogy én megyek, én pedig nem tudtam neki nemet mondani. Elég sokszor beszélgettünk olyan dolgokról, akár órán, akár utána, ami nem volt összefüggésben az iskolával: pl. a lovaglás, a jövőm, az olvasás, stb. Ezek nekem nagyon sokat jelentettek, mert soha nem voltam az a fajta diák, akivel különösebben foglalkoznának a tanárok.
Hihetetlenül imádtam a német órákra bejárni, számomra felüdülés volt az, ha duplanémetünk volt, és szabályosan fájt a kicsengetés. Bármikor szívesen ültem volna be az órájára.
Na, de Ő nyugdíjba ment április végén. Én intéztem a búcsú ajándékát, amit csoportszinten adtunk neki: mivel olyan szerencsés vagyok, hogy egyik tanár a suliban fotós, megkértük, hogy csináljon egy képet a csoportról. Mindenki a kezében tartott egy szótagot a "Köszönet mindenért 2013-2016" mondatból, persze ezt németül. Én vettem meg a képkeretet - ők persze adtak bele annyit, amennyit kértem -. Vettünk neki még egy orchideát, és egy német feliratos milkás bonbont ("Minden jót"). Mikor átadtuk neki, mindenki mondott egy rövid idézetet a búcsú jelentőségéről (németül), ami nagyon-nagyon meglepte, mert nem olyan a csoportunk, akiből ilyet kinézett volna. Igazából engem is meghatott, hogy ennyire együttműködő volt a csoport. És mind fiúk, én vagyok egyedül lány.

Én külön adtam neki egy "legjobb tanár a világon" feliratú (német) bögrét, valamint egy elég hosszú levelet, amiben leírtam... mindent. Odabiggyesztettem a végére az e-mail címem, azóta két e-mailt kaptam tőle, én kettőt írtam, igazából kicsit zavar, hogy kérdeztem, mit csinál a nyáron, több, mint egy hónapja, de még nem válaszolt.
Utolsó találkozásunk alkalmával még mondta, hogy vannak német könyvei, gondolta, hogy adna párat, ne csak magyarul olvassak. Ezeket a könyveket mikor érettségiztetett, betette a portára, én évzáró napján mentem be értük. Hármat kaptam: egy regény, egy könnyebb regényszerűség, amiben minden fejezet után a feldolgozást segítő kérdések vannak, ill. egy nyelvvizsgára felkészítőt.

A tanár, akit helyette kaptunk arra a 2 hónapra, még nem szerettette meg magát velem, de ez már egy másik téma, lehet ősszel még kitérek rá. Lényeg a lényeg, szeptembertől emelt németes leszek, amit az a tanár fog tartani, aki őt leváltotta. Nagyon félek. Ezt a két hónapot átvészeltem, de hihetetlenül hiányzik az az érzés, amit az Ő óráin éreztem, hogy tudtam, hogy szeretve vagyok, hogy érdeklődött felőlem, és nem csak tiszteletből, hanem mert tényleg érdekelte. Ő szerettette meg velem a németet, és most félek, hogy csalódást okoznék, okozok neki, ha nem fog menni az emelt, vagy nem fektetek bele annyi energiát, mint tavaly.

Durva, hogy csak pár bejegyzésemet olvastam el a régebbi blogomon, és ennyire előjöttek azok az érzések, amiket akkor éreztem. Hiányozni fog.