Nem is olyan régen volt már egy hasonló bejegyzésem, amiben a furcsa dolgaimat szedtem össze, legalábbis a legtöbbet. Ez is hasonló lesz, de jobban kifejtve, kevesebb pont, és inkább félelmek, fóbiaszerűségek, vagy mániák, mint szokások. 

- nyelvtannácizmus
Ebbe múltkor futottam bele facebookon: létezik egy olyan kényszerbetegség, mikor arra érzel késztetést, hogy kijavítsd az emberek helyesírási hibáit (grammar pedantry syndrome). Rám pedig ez abszolút jellemző, és elég "durva", mivel német helyesírási hibák is szúrják a szemem - sokszor még jobban, mint a magyar... Magyarból viszont különösen tudok "harapni" a muszály, lessz, ijen, ojan, ehez, ahoz szavakért. 

- férfiakba vetett bizalom, vagy épp nőkbe nem vetett
Ez lehet, hogy tényleg furcsának tűnhet, de már-már beteges, hogy mennyire ragaszkodok azért, hogy bármi van - betegség, fogfájás, bármi -, nem vagyok hajlandó nő orvoshoz elmenni, mert nem tudok bennük bízni. De például a tetoválásomat is evidens, hogy férfival csináltatom, holott vannak a közelben nő tetoválók is, nem merném magamat rájuk bízni. Szerintem egy férfinak "határozottabb", erősebb a keze, ami elég megnyugtató tud lenni számomra. Fogászaton pl, elképzelni nem tudnám, hogy egy nő húzza - erőszakolja ki - a fogamat, vagy hogy egy nő tartsa a fúrót.

- fulladás
Ettől a halálnemtől félek a legjobban. Rendesen. Nagyon. Amúgy nem mondhatni, hogy félek attól, hogy meghalok, viszont attól, hogy így halok meg, eléggé betudok parázni. Ebben közrejátszhat az is, hogy nem tudok úszni. Bár ha jobban belegondolok, párszor megpróbáltam, de sosem voltam hozzá elég bátor, mert már akkor is bennem volt az, hogy mivan, ha megfulladok. Szerintem ez ilyen 6-7 évesen átélt "traumával" lehet összefüggésben, ugyanis aquawordben voltunk a családdal, a talajt még elérte a lábam, mellig ért a víz, viszont kicsúszott a lábam, én víz alá kerültem, aztán ment a klórozott víz orrba-szájba. Azóta nem merek lecsúszni a csúszdákon sem.

- régebben fogorvostól féltem
Mit féltem, rettegtem. Ültem a váróteremen, doboltam a lábaimon, imára kulcsoltam a kezeimet, dobtam egy atya-fiú-szentlélek nevébent, pedig nem vagyok hívő, és akkor arról, ami belül zajlott le, hogy a szívem a torkomban dobogott, azt kérdezgetve az agyamtól, hogy "te amúgy normális vagy? hogy éljük ezt túl?" Aztán pár alkalom után egészen össze"haverkodtunk" a doktorbával, meg az asszisztensével is, szóval itt jön a dolog tényleg beteg része: megszerettem fogászatra járni. Mármint, csak hozzájuk. És nem azt a részét szeretem, mikor van szar fogam, meg nincs ilyen őrült mániám, hogy élvezem, ha fúrják/húzzák a fogamat, de a várakozás részt leszámítva tényleg megszerettem. Oké, gondolom, most mindenki fog adni egy pszichológus telefonszámot, mert ez nem normális. Bocsi :D. Egyébként ehhez hozzá kell tenni, hogy a világ legjobb fogorvosához szoktam menni. Nem kérdez, mikor épp raktárként használja a szádat, és hihetetlenül közvetlen.

- félek a hányástól
Épp ezért nem merek soha túl sokat inni alkoholt. Utoljára talán 8-9 évesen hánytam, hála a romlott fasírtnak. Akkor belém ragadt az a rossz emlék, hogy hajnali egykor arra keltem, hogy az a kaja bizony megakar születni. Elrohantam a mosdóba, de a wc-kagyló fölé már nem értem el. Juhu. És ott volt mellé az utóíz a számban, amit több fogmosás sem vitt ki. Azóta köszönöm szépen, kerülöm az olyan eseteket, mikor esetleg visszalátogathat bármi a gyomromból.

A töltött káposzta ül a gyomorban. Egyszercsak nagy robajt hall és megérkezik valaki.
-Hát te ki vagy?- kérdezi a káposzta meglepve.
-Egy whiskey.
-És miért jöttél?
-Hát a Joe egészségére.
Már ketten ülnek tehát és nagy süvítéssel érkezik valaki.
-Hát te ki vagy?-kérdezi megint a káposzta.
-Egy whiskey.
-És miért jöttél?
-A Joe egészségére.
Így üldögélnek még egy ideig de kb. 5 percenként újabb whiskey érkezik. A tizedik után megszólal a töltött káposzta: -Na jól van most már felmegyek, megnézem magamnak azt a Joe-t!