Eléggé elgondolkodtatott ez a kérdés. Ki tudjuk nőni a legjobb barátunkat? A kedvenc ruhadarabunkat igen. A furcsa kiskori szokásainkat is. Nade egy legjobb barátot? Igen, még őt is.

Adott egy lány, legyen a neve most Hanna. Amúgy persze nem így hívják, de nem fogom az eredeti nevén nevezni a blogomon. Na szóval Hanna. Általános iskola harmadik osztályában kezdtünk összemelegedni, a nyarakat általában sülve-főve együtt töltöttük, rengeteg sátraztunk az erdőnkben a házunk végében, szinte minden hétvégén. Együtt néztük a csillaghullást, minden nap elmentünk sétálni, beültünk a parkba, vagy épp a játszótérre egy chips társaságában. Ha strandra mentünk anyával és hugommal, rendszerint vittük őt is magunkkal. Tényleg hihetetlen, hogy mennyire összhangban voltunk éveken keresztül.

Aztán jött a középiskola. Első két évben úgy-ahogy jó viszonyt ápoltunk, egy busszal jártunk, foglaltunk helyet a másiknak, stb. Harmadik évben viszont ő is, én is nagyon megváltoztunk. De talán inkább én. Furcsa ezt leírni, de komolyabb lettem. Számomra sokkal könnyebb volt tanulni a buszon, ahol nem vonta el a figyelmem az internet, a laptop, a telefon - mobilnet hiányában -. Mindig tanultam buszon, mert tudtam, hogy itthon úgysem tudnék. Ő pedig végig a napját ecsetelte. Eleinte ez nem idegesített, néha reagáltam rá valamit, de összetudtam egyeztetni a tanulást a vele való törődéssel. Eljött a félév, rengeteg tárgyból álltam két jegy között, sok volt a dolgozat, ami a jegyeimet döntötte el, így tényleg komolyra fordítottam a tanulást, mert volt egy szint, amit elvártam saját magamtól. Na, de amikor eltakarja a kezével a füzetem, már-már zavarbaejtően bámul, pislogás nélkül, csak azért, hogy vele törődjek, és véletlenül se tudjak tanulni, a teljes kiakadás következett. Nem tartotta tiszteletben a döntéseimet, mindenbe belekötött, lenézett. Lehet durván fog hangzani, hogy ezt írom, de; sokkal több van bennem, mint benne. Ő az a típus, akinél csoda, ha leérettségizik, mert nem fogja fel a jelentőségét a jövőjére nézve. Az a típus, akinek soha nem lesz olyan munkája, amit szívesen végezne, mert semmihez nem lesz elegendő a tudása.

Tavasszal elköltöztek, ~80 km-re. Eleinte írtam neki facebookon, hogy hogy van, milyen a suli, stb, ő visszaírt, de soha nem kezdeményezte ő a beszélgetést. Ezt is megelégeltem egy idő után, nyár elején viszont elkezdett hiányozni, hogy nincs itt. Jött a fesztivál, hívtam. Itt volt két éjszakát, három napot. Magam is meglepődtem, milyen jól éreztük magunkat. Ő elkezdett cigizni. Mindent megbeszéltünk. Aztán hazament. Én nem írtam neki, vártam, hogy ő írjon.  Körülbelül egy hét elteltével írtam, hogy ha gondolja, jöhetne augusztusban is, strandolhatnánk pár napot. Ingyen. Erre jött a válasz: 

Ja jolvan még nemtom máma kicsit pálinkázrunk aztán nemvok most tul jol dr majd megbeszéljük szia

Azóta is beszéljük. Csütörtökön ismét ráírtam. Egész sokat beszélgettünk, mármint ahhoz képest, amennyit szoktunk. Ekkor jött a következő dolog tőle, ami pofáncsapott. Írtam neki, hogy ősszel szeretnék tetoválást. A következő beszélgetés zajlott le:

- H-h akarsz nem birnád ki.. Hova?
- csukló... mit nem bírnék ki?
- Ha ha kibirod mint ha ezer tűbszurkálna akk sok szerenscét 

Ja kérem szépen, egy barátnőnek nem támogatnia kellene? Úgy tűnik, nem. Ez után még megkérdezte, hogy hogy-hogy akarok, nem is mondtam. Nem, persze, hogy nem, amikor itt volt három napot, első nap rögtön arról beszélgettünk, hogy ő szeretne a nővérével közöset, én meg mondtam, hogy szeretnék csuklóra lovas EKG-t. De ő állítja, hogy nem mondtam. Fasza, hogy ennyire figyelt rám.

Ez a reakciója volt a végső, amit elviseltem, ami nagyon betett. Évekig legjobb barátnők voltunk, a minimum amit elvárnék tőle, hogy ha már nem is támogat, legalább ne nézne le annyira, hogy nem bírnám ki. Nagyon kevés hiányzott ahhoz, hogy ne küldjem el a faszba ezért a viselkedéséért. Megfogadtam, hogy én soha többé nem fogom keresni. Ó, azaz mégis. Kérte, hogy ha meglesz a tetoválásom, fényképezzem le neki. Azt azért megkapja, csak hogy lássa, nincs igaza.

Én megkomolyodtam, ő pedig megmaradt azon a szinten, ahol volt 2-3 évvel ezelőtt is. Nekem terveim vannak a jövőre nézve, neki nincsenek, és talán ez fáj neki, ezért próbálja elvenni a lelkesedésemet, ezért mondogatja többek között azt is, hogy esélyem nincs arra, hogy Németországban éljek, hogy megcsináljam az emelt német érettségit, stb. Undorodok tőle.