Ninette bejegyzése eléggé megihletett, mikor elolvastam a kézenállós bejegyzését, tudtam, hogy erről muszáj írnom. Mert erről legalább tudok. Rólam minden tesitanár, és minden osztálytársam tudja, hogy egy baromi nagy analfabéta vagyok testnevelés órákon. Egyszerűen félek. Nem mondom, hogy teljesen alaptalan hülyeség a félelmem, sőt sokszor magamat sem értem.

Megpróbálok semmit nem kihagyni, ami nálunk előfordul egy tanévben tesi órákon. 

Talajtorna: Az előrebukfenc és a gyertyaállás - meg talán a mérleg - kivételével semmihez nincs elég bátorságom. Viszont ezt a hármat gyönyörűen csinálom. A hátrabukfenctől félek, mivel általánosban egyszer meghúzódott a nyakam, és a rákövetkező egy órában iszonyúan fájt, és mozgatni sem tudtam... Azóta köszönöm, nem kérek belőle. A kézenállást 8-10 éves koromban itthon rengeteget gyakoroltam, viszont egyszer elvesztettem az egyensúlyom, megkóstoltam a földet, és kitört egy fogam - szerencsére csak tejfog volt. A cigánykeréktől ugyanezért tartok, mert ott is a kezemre vagyok támaszkodva. A fejenállás az, amit megmerek csinálni, ahhoz szimplán béna vagyok, és csak segítséggel megy.

Magasugrás: Hatodikos koromig simán ugrottam 120 cm-t, én ugrottam a legmagasabbat a lányok között, ma viszont húsz centi sem megy. Nevessetek nyugodtan, tudom, hogy szánalmas, de ez van. És még csak nem is velem történt az eset, amiért rettegek a rúdtól. Egy általános sulis fiú osztálytársam ugrott, leverte a rudat, olyan szerencsétlenül, hogy baromi nagy erővel orrbavágta, ami így eltört. Tudom, hogy annak esélye, hogy ez velem is megtörténjen, egy a millióhoz, de az az emlék annyira belém égett, hogy gyomorgörcsöt kapok már attól, ha megtudom, hogy magasugrás lesz órán.

Szekrényugrás: Ezzel kilencedik évfolyamig nem volt semmi gondom, sőt, az egyik kedvencem volt. Egészen addig, amíg egy osztálytársam a szekrényen történő bukfenc közben nem esett le. Azóta vagy hosszas kérlelés után, vagy segítséggel vagyok képes megcsinálni, de szigorúan csak akkor, ha a szekrény mindkét oldalán áll valaki, akiben megbízok, és tudom, hogy megfog, ha oldalrafordulnék.

Ami még nagyon nem megy, az az, ahol a saját testemet kell megtartani, mint például a függeszkedés, a fekvőtámasz... De az már nem félelem, csupán gyengeség. No de most evezzünk kellemesebb vizekre, jöjjenek azok, amiket imádok.

Röplabda: A kedvencek között is kedvenc, talán azért, mert baromi jól megy, és még a szabályokat is simán megértettem. Elég jó érzés, mikor csapatválasztás van, és nem az utolsó utáninak választanak, hanem az elsők között vagyok, többek között azért, mert baromi jól szerválok. Volt már rá példa, hogy 13-5-ös hátrányból hoztam fel a visszaüthetetlen szerváimmal 22-14-re. Nekünk volt 22. Persze egy profi biztos alázott volna, de az osztálytársak nem azok.

Gerenda: Jó, persze azért nem csapatok rajta triplaszaltókat, meg spárgát a levegőben, de amik a jó osztályzathoz kellenek, azok gond nélkül mennek, és ez nekem pont elég ahhoz, hogy szeressem. Egy gerenda nem valami széles, ezért is furcsállom, hogy míg a szekrénytől félek, a gerendával nincs problémám. Bár, gerendán még nem láttam balesetet élőben.

Figyelemmel követtem az olimpiát, és hihetetlennek tűnt egy olyan embernek, amilyen én is vagyok, hogy úgy ugrálnak a gerendán, a földön, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Olyan könnyűnek tűnt, ahogy csinálták... 

Egyébként azért is nem értem, hogy miért félek a fentiektől, mert nem sok olyat hallani, hogy meghalt, mert leesett a szekrényről, stb. Viszont annál több olyat, mint pl. leesett a lóról és meghalt, megtaposta a ló, stb, mégis teljes önbizalommal ülök a lovon, holott tudom, hogy ha nem is szándékkal, de bármikor megbotolhat a saját lábában, és bukhatunk mindketten, bármikor rámeshet, bármikor leeshetek úgy, hogy többet ne kelljen felkelnem, amikor lovon vagyok, ez mégsincs bennem. Ha leesek leporolom magam, és visszaülök, mintha misem történt volna. Tesiórákon ez nem így megy. Érdekes. Szerintem.

Ezt a videót pedig egyenesen imádom.