Tegnap voltam a lovas színház Gladiátor c. előadásán... istenem, valami fantasztikus volt! Azt hittem, majd ódákat  tudok zengeni róla, amint beülök a kocsiba, és az egyórás utat végigáradozom, ehelyett síri csendben voltam végig, csak az elején tudtam annyit mondani, hogy "olyan nagyon jó volt...." 

6500 forintot fizettem az első sorért, és azt kell mondjam, teljes mértékben megérte! Alig egy méterrel előttem zajlott az előadás fele. Tényleg nem tudom szavakbaönteni azt, amit ott éreztem... egyszerűen csodálatos volt az egész. 
A szervezés sokkal komolyabb volt, mint az István, a királyon, bár két különböző településen voltak. Ha húsz biztonsági nem volt, akkor egy sem. És közülük rengeteg mindenkivel beszélgettem, csak egy volt, akinek kicsit csípősebb volt a stílusa a kelleténél. De hát este tíz után ez szerintem már elengedhető :) 

Az előadás tele volt látványelemekkel, ugrottak például tüzes akadályt, a végén felgyújtottak egy embert - persze mindezt teljesen biztonságosan -, akit egy biga után kötöttek, és húztak a földön [biga: kétkerekű hadi szekér], két bigát is kibiztosítottak, amik így "szétestek". Hihetetlenül látványos volt!!! És akkor az énekhangokról még nem is tettem említést: míg az István, a királyon Pintér Tibor és Buch Tibor hangjáért voltam megőrülve, a Gladiátorban - amiben nem szerepelt Buch Tibor - Sasvári Sándor hangjától kezdett el rázni a hideg, persze Pintéré mellett. Tudjátok, az a fajta hidegrázás, amikor a csendet hirtelen megtöri a hangjuk, vagy épp egy kánonba szállnak be, és ahol felcsendül a hangjuk, feláll a karomon a szőr. Imádom-imádom-imádom az egész lovas színházat. 

Ami a végén különösen tetszett, hogy nem próbálták meg eltusolni a baki(ka)t, sőt felvállalták, Tibi elmondta, hogy nem minden alakult úgy, ahogy tervezték, a biga kibiztosításakor a kaszkadőr alákerült, aminek nem úgy kellett volna történnie, de ha ezt nem mondja el, szerintem mindenki azt hiszi, hogy ez így volt megírva a forgatókönyvben. Azért az a tapasztalatom, hogy ezt más színházban megpróbálják besöpörni a szőnyeg alá, hogy a közönség semmit ne vegyen észre belőle, szóval nagyon szimpatikus húzás volt tőle, tőlük, hogy ezt így letisztázták. Szintén azt tapasztalom, a normál színház és a lovas színház közti különbségként, hogy míg egy hétköznapi színházban szinte ki sem néznek a közönségre - vagy ha mégis, csak üres tekintettel: tudjátok, a salátás módszerrel -, itt megint (akárcsak az István, a királynál) tartották folyamatosan a kapcsolatot, Papadimitriu Athinával többször is összenéztünk, mikor ellovagolt előttem, az egyik mellékszereplő táncos gladiátorral úgyszint. Mohácsi Márkon is látszott, hogy végig a nézőteret pásztázza, Pintér Tibi pedig egyszer határozottan rám mosolygott. 

Mondjon bárki bármit Pintér Tiborról: a tévén, cikkeken, interjúkon keresztül nem lehet megismerni. Persze nem mondom, hogy ismerem, de hihetetlenül más a médiában, mint a színházban. Szinte 180°-os fordulat a két "énje" között. 

Bizton állítom, hogy tavasszal - ha jönnek, és remélem, jönnek -, a napforduló fesztiválon is megnézem őket, a nyárin szintén, és a mórahalmi előadásukra is ellátogatok jövő nyáron. 

Sok lovas ódzkodik a lovas színház puszta gondolatától is, mert az mekkora állatkínzás: jelzem, baromira szeretik a lovakat, de tényleg! Ez nem egy cirkusz, ahol az idomítás a vaskampóból áll, meg az elektromos sokkolóból. Talán csak Márknál láttam pálcát, meg Tibinél, de ők sem használták: látszott rajtuk, hogy értenek hozzá, és hanggal gyorsítottak vagy épp lassítottak, soha nem téptek bele a ló szájába, és nem rúgták szét az oldalukat. Szerintem a pálca is csak azért volt ott náluk, hogy az ágaskodásra, köszönésre megadják a lovaknak a jelet - mivel idomítópálca volt -.