Van egy nyolcéves németjuhászom, akit a tizedik születésnapomra kaptam. Tulajdonképpen apával közösen neveljük, neveltük, mi törődünk vele, a családból szinte senki más. Ugyanakkor hihetetlen az, hogy mennyire bátor(?nem tudom, ez-e a megfelelő szó) kutya. Volt például, hogy apa hátulról "letámadott", és nem akart elengedni, mire ő rögtön ott volt, morgott és ráugrott apára. Nem bántotta, ha bántani akarta volna, már nem lenne apám, de a célja a megfélemlítés volt. Ami sikerült neki. 
Ma jöttem haza a suliból, előtte beszéltem telefonon apával, mondtam neki, hogy öt perc és itthon vagyok; neki sem kellett több, a kapunk mögé bújt el, és ördögpatront dobált a földre, hátha megijedek. Hát, sajnos nem jött össze neki:D De abban a pillanatban, ahogy a kutyám, kutyánk észrevette, hogy engem céloz az ördögpatronokkal, azzal a lendülettel rohant oda hozzá és vicsorgott rá. Aztán még bejött utánam a házba is - pedig nem szokott bejönni, soha nem is volt bent! -, hogy biztosan tudja: jól vagyok. 
Annyira imádom.