Hosszú idő után ez az első normális bejegyzésem, tudom. Szerintem a hétköznapokban nem is nagyon fogok inkább írni, mert jobb heti egy igényes, mint heti 4 igénytelen. 
A cím. Az idei évem teljes mértékben erről szól, bár már tavaly is éreztem, hogy ez nem is akkora hülyeség. Hogy miért is? 
Az általános sulis német tanárom egy szar volt. Pont emiatt rendesen gyűlöltem a német nyelvet. Egy szót nem tudtam, és ez még kitartott középiskola első évében is. Második évben jobban megismertem a német tanárom, akit nagyon megszerettem; előtte nagyívben ...tam a német nyelvre, ha nem egyes a jegy, amit kapok, már jó vagyok. Na de aztán elkezdtem megkedvelni a tanárnőt; ezzel együtt a tantárgyát is. Mikor rájöttem, hogy ő nem feltétlen rosszat akar nekem, és nem belepofátlankodni akar az életembe, hanem tényleg érdeklem, elkezdtem tanulni. Utána csak ötöseim voltak, ami 2014 decemberétől tart, azóta talán volt három négyesem, meg egy darab hármasom. Tavaly április végén ő nyugdíjba ment, és igen, megkönnyeztem, mert nagyon megszerettem, ő volt a kedvenc tanárom, ez nem volt titok a tanáriban sem, a tanárok között. Akkor neki is elmondtam: sokkal fontosabb a tanár személye, mint a tantárgy, amit tanít. 
Reméltem, hogy létezik olyan tanár, aki ugyanezt eltudja érni nálam az informatikával, ugyanis szintén nyílt tény, hogy gyűlölöm a szakmát, amit tanulnom kell. És igen, létezik. 
Nem mondom, hogy informatikus, webfejlesztő, programozó, vagy rendszergazda leszek, de a minimális érdeklődés már megcsillant. Mindezt azért, mert olyan a tanárunk személyisége. Tavaly erre a tantárggyal hányingerrel, gyomorgörccsel ültem be... idén esküszöm, várom. Két új tanárt kaptunk: egyet elméletre, egyet gyakorlatra.

Az elméleti tanárunkat nagyon szerettem volna. És megkaptuk. Mikor elmondta, hogy sokat fog írni a táblára, és kell füzet, rögtön összecsaptam a két kezem, és megköszöntem Istennek - pedig nem vagyok hívő! -, hogy kell füzet, kell jegyzetelnünk, és ő diktál, vagy épp a táblára ír. Nem úgy, mint tavaly volt: levetítette a tanár a powerpointot, amin mindenféle szöveg összevolt ömlesztve, és akkor ezt másoljátok le. Nem magyarázott, mert olyan segghülye volt hozzá, már elnézést.
A gyakorlati tanárunkról pedig már írtam korábban. Pénteken is volt vele óránk, akkor rám nézett, nekem címezte, hogy ha valaki utálja is a tantárgyat, kettesre tanulja meg, és ha minden másból 4-5ös, nem lesz bunkó, nem ad kettest év végén csak azért, hogy lehúzza az átlagot, megadja ő is az ötöst. Kérhetnék ettől többet? Valószínűleg igen, de jelenleg nem kell. Elmondott pár informatikai "titkot", mutatott érdekességeket, és óra végén megkérdezte tőlem: még mindig nem érdekel? Én pedig őszinte voltam: megmondtam, hogy nem. Nagyon tetszett, hogy nem "adta fel", bár jelezte - nem szóban, csak egy nagy sóhajtással -, hogy nehéz esetnek tart, azt mondta, megküzd velem, és reméli, megszeretem az informatikát. Magát a tanárt imádom, úgyhogy azt hiszem, az első lépést már megtettem ahhoz, hogy az informatikát is megszerethessem.

Nem mondanám magam egy túl nyitott lánynak, tanárok terén meg pláne nem, általában nagyon megválogatom, melyik tanáromnak mit mondok el. Van, akinek kitérő választ adok, ha rákérdez például arra, hogy szeretem-e az infot, például olyasmit, mint egynekjólesz, eddig 4 tanáromnak mondtam el, hogy mennyire gyűlölöm. A legtöbb után hihetetlenül feltöltődtem: jó volt tudni, hogy meghallgattak, hogy érdekelte őket ez. Hogy elmertem nekik úgy mondani, hogy nem gondolkodtam olyan dolgokon, mint például, hogy bemennek a tanáriba, és világgákürtölik azt, amit elmondtam.

A két új tanárnak annyira örültem egyébként - mindkettő férfi -, hogy óra után szívem szerint mindkettőhöz odamentem volna ugrálva, hogy mennyire örülök annak, hogy elment a tavalyi tanárunk, és hogy pont őket kaptuk meg. Tényleg, nagyon szerencsésnek kell lenni ahhoz, hogy két ilyen tanárt kapjunk meg. Viszont tudom, hogy ez sok lett volna.

Mire elértem idáig a bejegyzés írásában, bekönnyezett a szemem, mint a legtöbb esetben, ha belegondolok, hogy nincs már az iskolában az a tanár, aki tényleg mindent megváltoztatott az életemben, aki több volt nekem, mint tanár, és én több voltam neki, mint diák. Idén már semmiképpen sem tanított volna, az emelt német miatt, viszont annyira más lenne, ha itt lenne. Néha azt veszem észre, hogy még mindig belesek 1-1 terembe, és várom, hogy felbukkanjon. Suli végén kaptam tőle három könyvet: két regényt, és egy érettségire felkészítőt. Még egyikbe sem kezdtem bele, azt hiszem, épp itt az ideje. Aztán lehet írok neki egy e-mailt is.