A hetem eleje egy mély depresszióval indult: gyűlöltem az egész oktatási rendszert, az informatikát, a szakmai órákat, a tanárokat, és azt, hogy segghülye vagyok. Kedden például közösen töltöttünk egy tesztszerűséget adatbázis- és szoftverfejlesztés gyakorlaton, és semmit nem tudtam. A tanárnő rá is kérdezett, hogy hogy jutottam el 11. évfolyamig. Ja, hát köszönöm, az a kérdés baromira kellett, ugyanis én is nap mint nap felteszem magamnak. 
A másik az, hogy megfogadtam: ha elmegy a tavalyi tanárnő, figyelni fogok és tanulni. Én tényleg próbálkozok, de mikor a C-sekkel vagyunk, egyszerűen lehetetlen figyelni. Végigbeszélik- röhögik az órát, és bármennyire ülök elöl, nem értem azt se, hogy a tanár mit mond, nemhogy az anyagot megértsem. Másnap erről beszéltem az ofővel, aki azt mondta, beszél a tanár úrral. Minden esetre, ha nem lesz változás következő órán, a tanár úrral is beszélek erről.
Ez a hétkezdés rányomta a bélyeget a többi napomra is, nulla életkedvvel közlekedtem a folyosókon. Ami kicsit feldobott, az talán a két irodalom ötösöm volt, ez így évkezdésnek elég erős.

Csütörtökön nulladikban kezdtem, az első órát vártam végig. Csak a tanár miatt, gondoltam majd kiöntöm neki a szívem, de aztán nem olyan hangulatban volt ő sem, nem dolgoztunk órán, de síri csönd volt az elvárás, és meglepően ideges lett ha hangosabbak lettünk. De hát mindenkinek lehet rossz napja. 
Ma viszont nagyon sikerült feltöltődnöm. A tanár úr nem hülyült, mikor azt mondta, hogy megfogja szerettetni velem az informatika szakot. UTP kábelt gyártottunk, és basszus, hihetetlen, milyen egyszerű! Türelemjáték az egész, nem kell hozzá semmi extra infotudás. Jövő héten osztályozza, szerintem négyes simán meglesz.
Elmondta, hogy 4 jegyet kell adnia félévig: mi rögtön bepróbálkoztunk a "Karácsonyra nem kaphatnánk egy ajándék ötöst?" Nem, de Mikuláskor lehet róla szó, amennyiben aznapra esik az óránk. Telefonok elő, december 6...kedd. Az óráink csütörtök-péntek vannak, mire mosolyogva közölte, hogy akkor lehet, hogy késni fog a Mikulás. Az óra után konkrétan letörölhetetlen vigyor ült ki az arcomra, és hitetlenkedtem egy sort az osztálytársamnak: várom a következő hálózati gyakorlat órát, beteg vagyok??? hallod, megszerettem ezt az órát... 

Olyan hihetetlenül jó érzés az, mikor mindent értek órán, és tudok felszabadult lenni, nem az van bennem, hogy mikor és mit rontok el, mikor kapok egyest, sőt: meggyőződésem, hogy egy négyest röhögve összehozok jövőhéten az UTP kábelemre. Végigvigyorogtam az egész órát, egyszerűen nem hittem el, hogy én képes leszek valaha ilyen dolgot megérteni. Mindenféle erőlködés nélkül. Erre mondja valaki, hogy hülyeség az, amit az előző bejegyzésemben írtam: a tanár személye igenis sokkal fontosabb, mint a tantárgy, amit tanít! Májusban még csak reméltem, hogy megtörténik mégegyszer az a csoda, ami a német tanárommal történt: hogy jön egy tanár, aki képes megértetni- és szerettetni velem egy utált tantárgyat. És igen, jött egy olyan tanár. Hát, nem gondoltam volna. Ráadásul nem érzem kényelmetlenül magam a tíz fiú közt, ami azért nagy szó, ha férfi tanárról van szó: utoljára ilyen kilencedikben volt, mikor a C-sekkel közös óráinkon a tanár úr nem tett megjegyzést arra, hogy egyedüli lány vagyok. Azóta csak olyan tanárok tanítottak - férfiak -, akik azt hitték, azért, mert lány vagyok, nem lehet mocskos a fantáziám. Óh, dehogyisnem.

A hatodik órám elmaradt, de mivel buszom csak másfél óra múlva indult, és az osztálytársamnak volt hetedikje, vele maradtam. Elmentünk az anyukájához, valamit megkellett vele beszélnie, utána visszamentünk a suliba, mert intéznie kellett még valamit a nyári gyakorlatával kapcsolatban. Akkor összefutottunk a volt biosztanárunkkal, akivel beszélgettünk kicsit: például, hogy nem-e szeretne visszajönni tanítani az osztályunkba. Elmondta őszintén, hogy mi voltunk a kedvenc osztálya, és nagyon szeretett volna minket tanítani tovább minden ellenére, de igazgatóhelyettesként nem lehet annyi órája. Beszéltünk még az osztálytársunk haláláról, és hogy csütörtökön megyünk a házukhoz, megemlékezni. Elmondtuk,hogy senkinek nincs hozzá kedve, és szerintünk nagyon ciki lesz az egész, és nem értjük, minek ez az egész. Ő egyetért velünk, viszont szerinte elkellene mondanunk az osztályfőnökünknek, hogy így gondoljuk. Viszont ki az, aki fel mer szólalni... pedig ő is mondta, hogy csak egy embernek kellene mondania, utána menne a többi is. 
Ezután még mindig volt 50 percem a buszig, szóval leültünk a fölszinten két terem közé, mikor meghallottuk az egyik teremből a magyartanárunk hangját.. na, ott már tudtuk, hogy ki fog jönni. Így is lett: vele is beszélgettünk, bár keveset, mivel ment vissza órára. Utána egy öt perc múlva megint kijött, szerinte hangosak voltunk, szerintem nem :D 

És még a busz is előttem állt meg. És még csak nem is jó reggelttel köszöntem a délutáni buszon a sofőrnek. Csütörtökön elég kómás állapotban szálltam fel fél háromkor a buszra, elsőként, és jó határozottan köszöntem a sofőrnek: jó reggelt! Nézett nagyokat, de visszaköszönt egy jó napot-ot, a "napot" kihangsúlyozásával. Előfordul az ilyen, no :D