Őszintén megmondom, sosem rajongtam Szerbiáért. Bár még soha nem is voltam Szerbiában. Na de tegnap kinéztünk a szabadkai piacra, és megnéztük a lipicai ménest. Hát én szerelmes vagyok. 
Én azzal a céllal mentem ki, hogy kabátot és csizmát vegyek, amit sikerült is találnom. 
A határon maximum 10 percet kellett várnunk magyar szakaszon, szerben még annyit sem. Nagy meglepetést okoztak a szerb vámosok, mindenki azt mondta, hogy azok milyen bunkók, közben a magyarok sokkal kevésbé voltak szimpatikusak... de erről majd később, haladjunk időrendi sorrendben.
A határon átgurulva rögtön kiszúrtam a lipicai ménes épületét, szóval teljesen oda- meg vissza voltam, hogy visszafele ezt muszáj lesz megnéznünk.

A piacra érve rögtön kabátlesbe kezdtem, az első 20 percben szerelmes is lettem egybe, viszont mikor mondták az árát forintban, ki is szerettem belőle... rögtön elsőre sikerült beletalálnom egy közel 40.000-es kabátba, csak azért, mert a mayo chix logó ott volt a mellrészénél. A következő nagy szerelem fél órán belül rámtalált, harmadannyiért. Felpróbáltam, és mintha rámöntötték volna. 

Csizmával sokkal nagyobb gondban voltam, mivel vártam arra, hogy egyre ránézzek, és tudjam, hogy na nekem az kell. De nem nagyon találtam olyat. A legtöbb csizma elég ribancos volt, meg hát nem az én stílusom. Térd alá- max térdig érőt szerettem volna, maximum 3 centis sarokkal. Nagyon maximum 3. A 172 centimmel ígyis elég magas vagyok, elég hülyén mutatnék még pár + centivel. Szinte mindenhol combig érő, szado-mazo beütésű csizmákat láttam, vagy bokacsizmákat, bakkancsokat, amik pedig méretben megfeleltek az elvárásaimnak, tízcentis tűsarokkal rendelkeztek... de aztán rátaláltam erre.

Igazából elég sokszor láttam ezt a csizmát, de anyának nem tetszett, hogy egész cipzáros, mert majd biztos könnyen elromlik. Egyébként anyának egyik csizma se tetszett, ami nekem igen, ami a végére eléggé kiborított már. A saját pénzemből hadd vegyek már olyan csizmát, ami nekem tetszik: gyűrött az anyaga, egész cipzáros, nem kemény a sarka, nem elég vastag a talp, stb. Szóval inkább elváltunk, és apával vettük meg a fenti drágaságomat. 

Hazafelé benéztünk a lipicai méneshez, és most beszéljenek helyettem az ott készült képek:

Mikor beértünk, rendesen leesett az állam. A lovasok ha meghalnak, remélem, valami hasonló helyre kerülnek, mert én elgondolkodtam rajta, hogy hogy kerültem a Mennyországba... szóval kedves Isten, ha meghalok, légyszi, valami hasonló helyet biztosíts nekem ott fenn! Tavasszal is megyünk ki, akkor már kérünk időpontot egy tereplovaglásra is, Most ebben a szeles, esős, hideg időben nem nagyon szeretnék ismeretlen helyen, ismeretlen lovon ülni, ismeretlen terepen. Na de majd tavasszal...

Mikor már hazafelé jöttünk át a határon, szerb szakaszon az iratokat sem kérték el, csak mutatták, hogy menjünk tovább. Na de magyaron! Szerbiába kifelé nem kellett leállítani a motort, most leállíttatták velünk. És hát mikor máskor, ha nem akkor; drága vámos bácsi mindent rendben talált, na de az autó nem indult. Ő meg ahelyett, hogy felajánlaná, hogy behúzza, vagy segít megtolni, nézte, ahogy két nő tolja a kocsit, amíg apám a kormánynál ül, és próbálja beindítani. Kb. 150 méter tolás után amúgy beindult, de nem szerettem meg jobban a magyarokat a rengeteg unatkozó vámos, illetve rendőr viselkedésétől.... undorító volt.