Tegnap megírtam a lovasok.hu-nak a "történetem". Majd megosztom itt is. Most nincs hozzá erőm. Előjött belőlem... minden. A ló, akinek köszönhetek mindent, és az, hogy ő már az égi legelőkön az égi lovasokkal van. Előjött belőlem minden. Minden. Mármint tényleg minden. Hogy mennyit köszönhetek neki, és milyen kevés idő jutott nekünk, alig háromnegyed év. És most itt írom, majdnem bőgve ezt a bejegyzést. 2015. július 15-én kellett elaltani, lábtörés miatt. Nem volt sántulós fajta sosem. Csak szimplán gödörbe lépett - csúszott - amikor hempergésből állt fel, a combcsontja eltört, és... ennyi. Altatni kellett. Mikor ezt megtudtam, pont szendvicset csináltam. Láttam még aznap. Láttam, hogy szenved. Éreztem, hogy akkor látom utoljára, de reménykedtem. Szóval itthon voltam, és a szendvicsemet csináltam, mikor anya megkérdezte, láttam-e, amit az edzőm megosztott. "Zeusz?" kérdeztem vissza. Ő csak bólintott. Nem tudtam tovább csinálni azt a kurva szendvicset. Otthagytam mindent, becsaptam az ajtóm, és órákon át bőgtem. Aztán a délelőtti-délutáni órákat átvészeltem, de az estéket nagyon sokáig sírtam végig. 4 éve lovagoltam, és ezt még egyetlen lónál sem éreztem - és azóta sem éreztem még ugyanazt -, ő volt az, aki megváltoztatott, akivel nagyon sokszor álmodtam, akivel láttam a jövőmet. Volt, hogy kinéztem a busz ablakán, és láttam magam a lóval, ahogy szőrén vágtázunk az út mellett. Egyszerűen éreztem, hogy a Sorsnak terve van velem és ezzel a lóval. Aztán időközben valamit kurvára elcseszerinthettem, amiért el kellett, hogy vegye tőlem. 
Nem volt tökéletes ló. Közel sem volt az. Mindentől megijedt, kiszámíthatatlan volt, mániája a bakolás vágta közben, kellett hozzá a határozottság. Az edzőm sem értette, hogy mégis mi a fészkes fenéért imádom. Mit lehet benne imádni? Én sem tudtam. Csak kötődtem hozzá. Úgy éreztem, mintha megtaláltam volna a másik felem. Azóta egy alkalommal sem volt ugyanolyan a lovaglás. Hiányzik. Nagyon. Várom a nagy áttörést, hogy érkezzen megint egy olyan ló az életembe, akivel megtalálom a közös hangot, akit imádni fogok, első pillanattól kezdve. 
Én csak... nem értem ezt az egészet. Nem gondolom, hogy rossz ember lennék. Nem ártok soha, senkinek szánt szándékkal. Akkor minden nap kerestem a miérteket, sokszor még most is próbálok okot találni rá. Mert hiszem, hogy minden okkal történik az életünkben, mert mondjon bárki bármit, véletlenek nincsenek. De egyszerűen nem tudom. Talán azért ilyen korán, mert később jobban fájt volna? 
Vagy csak szimplán el van baszva az életvonalam, vagy mim, aztán - bocs, hívők - Isten bá gondolt egyet, nehogy már boldog legyen szerencsétlen lány, vegyük el tőle azt, amit a legjobban szeret. 

A bejegyés végére lenyugodtam, már nem bőgök úgy, mint egy ovis kislány, akitől elvették a nyalókáját. Csak tátongó üresség maradt bennem. Szerintem sosem fogom tudni feldolgozni.

Btw, csak hogy kicsit én is felviduljak, meg ne ilyen depis szar legyen az egész: holnap fél10-re megyek terepre, póni úrfival. Tudjátok, sokan azt hiszik, a pónik ilyen kis cuki állatok, meg kislányoknak vannak kitalálva. Hát nem. 173 cm magas vagyok, meg 72 kg, szóval baromira féltem, mikor először ültem rá, hogy szerencsétlen állat majd szenvedni fog a hájam alatt. A lábam kb. 10 centivel érhet a hasa alá. 
Félelmem hiábavaló volt. Valahogy nem tudtam sajnálni, miután nyugodtan álltunk egy helyben, aztán ő azért, mert egy faág hozzáért a farához, helyből vágta, sávváltás... Persze, nem feltétlen rosszindulatból tette, csak kurva bizonytalan, tekintve hogy az előző helyén verték. Sarokkal sem nagyon kell bíztatni, mert tényleg, állásból képes beugrani vágtába a legkisebb sarokérintésre, aztán úgy megy, mint akit ágyúból lőttek ki. Szóval persze, szegény kis pónifiúkának sanyarú sorsa volt, meg ilyenek, sovány is volt mikor idejött, most viszont úgy néz ki, mint egy ikervemhes muraközi aki lenyelt még egy hordót is a csikói mellé. Pedig herélt! Szóval jó sora van most, és én tényleg sajnáltam, hogy szerencsétlen poncsira fel kell ülnöm a 173 centimmel meg a 72 kg-ommal. Viszont mióta tudom, hogy ha úgy tartja kedve, és nagyon rámun, lazán lepakol, egyenrangú félként kezelem a 160-70 magas lovakkal. Nincs itt ilyen sajnálkozás, kérem szépen :D A pónik alattomos állatok. Mert közelebb vannak a pokolhoz.