Reggel viszonylag korán keltem, mivel ugye mentem lovazni fél 10-re. Egyébként aranyos volt ma a póni, egyszer voltam esés helyzetben, de az sem azért, mert köcsög lett volna, vagy én figyelmetlen, csak vágtában megbotlott, és majdnem elesett, én meg előrecsúsztam a nyakára, de visszahoztam magam. Aztán rálépett egy vékonyabb faágra, ami kettétört, a hirtelen jött hangos zajtól megijedt, helyből vágta, de túléltem. Sőt, később még ugrottunk is, szóval nem gondolom, hogy különösebben meghatotta volna a dolog, vagy fájt volna utána bármije. Pedig akkor nagyon fostam, hogy lesántítom itt a lovat a végén. Volt egy hosszabb vágtaszakasz, ahol ahelyett, hogy a földön fekvő, alig tízcentis faágakat kényelmesen kikerülte volna, lazán átugrotta. Hát mondom, ez a póni nem szarozik, ugrik. Rögtön ez a kép jutott eszembe :D

Btw van egy srác, akit a kezdetek óta ki nem állhatok, és asszem, ő sem engem. Rohadtul elhiszi magáról, hogy ő valami nagy ember, és bármit megtehet, meg mindenkitől jobb lovas. Nos, ma megtudtam, hogy a legújabb lovat már kipróbálta karámban, de úgy tűnt, fél tőle, mert nem mert nagyon menni vele. Szóval elhatároztam, hogy következő alkalommal csakazértis a hafit fogom kérni. Egyébként egy másik lótól is fél, olyan szinten, hogy még vezetni sem meri. Ok, a félelmet bizonyos szinten megértem, ugyanis mikor én leestem róla, rögtön támadott rám, próbált rúgni, harapni... 9 év körüli, túl későn herélt paccról van szó. Na de hogy vezetni sem meri... Persze, a felüléstől én is tartok, mert rohadt durva volt az az esésem, mikor nem tudtam felkelni, mert rendesen leszorított a földre... és geciségből tett le, nem azért mert béna voltam. Szóval lényeg, hogy vezetni azért még merem. Úgyhogy a jövő hét kimarad, két hét múlva megyek, és megküzdök a hafival. Azt mondják, ők cuki lovak, meg jófejek. Én meg már csakazértis őt kérem, első sorban azért, hogy magamnak bizonyítsak.

Na de lovaglás után kellett mennem fát ültetni. Nem ám 1-2 fát, minimum 200-at. Amúgy nem kellettem volna segítségnek, de mivel anya visz lovagolni - jogsi hiány... biciklivel meg messze van, busz nem visz ki -, ő is kiesett 2 óra hosszára, így kellettem. Szuper. Tudtam örülni neki, mikor az összes izmom könyörgött a pihenésért, de hajolgathattam le, taposhattam, estébé. Ráadásul hajgumi sem volt nálam, így a hajammal is küzdenem kellett.
Ültetés után pedig irány város. Tesco, Pepco, Kik. A három üzletben azért sikerült összeszednem az osztálykarácsonyra húzottamnak az ajándékot. Sikerült azt a személyt húznom, akinek pont nem tudok semmi személyeset venni. A 24 emberből talán 3-nak nem tudtam volna személyest venni, és... pont ő. Nem vagyunk szarban, csak más az értékrendünk. Ő a buli-pia-minden második szavam káromkodás-minek tanulni- típus. Nincs közös témánk. Az össz, amit tudok róla, hogy pandamániás. Végül vettem neki egy kis szekrényszerűséget, aminek van 3 fiókja, azokat kitömöm (szalon)cukrokkal, egy vaníliás illatgyertyát, meg egy pandás perselyt. Érje be ennyivel. Persze, karácsony, meg szeretet ünnepe, meg ilyenek, de én egyszerűen... az a típus vagyok, akinek nincs szíve 2000 Ft-ot költeni olyan személyre, akivel amúgy nem beszél, meg ilyenek. Nekem így olyan kényszerszerűnek hat. Na mindegy. Már csak cukrokat kell vennem.
És akkor ha még nem sétáltam volna eleget, család kitalálta, hogy menjünk be a karácsonyi vásárba, vegyünk kürtős kalácsot. Ok, kalács megvéve, de nézzük már meg a másik utca díszítését is... ok, megnézve. Hazaértünk. Időközben eszembe jutott, hogy hétfőn rohadtul írunk szakmaiból, úgyhogy elkezdtem átnézni a programozási tételeket, de hihetetlen, mennyire hidegen hagy. Az összegzés tétele már megvan, hátravan még az eldöntés, a megszámlálás, a beolvasással együtt történő összegzés, meg még 1-2 ilyen fos. Gyűlölöm. De kell a jó átlag, ugyanis egy osztálytársam év elején szinte könyörgött, hogy fogadjunk már egy nagytáblás milka csokiban; akinek félévkor jobb lesz az átlaga, fizet a másiknak. Hülye lettem volna nem belemenni, szerintem jó motiváció.

Ez a kép pedig tökéletesen leírja a tegnapi éjszakámat. Próbáltam elaludni, de egyszerűen nem tudtam. Mert csak Rá tudtam gondolni. Arra, hogy 21-én ajándékozáskor nagy valószínűséggel kapok Tőle két puszit, a szája pár centire lesz a számtól, és vajon hogy csókolhat, Meg hogy nem elég az, hogy hozzám fog érni, a szájával fog hozzám érni. Meg hogy csak egy hétig nem voltam suliban, és mennyire rohadtul hiányzik. Ahogy lecsuktam a szemeimet, és oldalra fordultam, rögtön olyan képek jelentek meg előttem, ahol a szája túl közel volt a számhoz, szinte éreztem, ahogy levegőt vesz, stb. Tudjátok, a tipikus beszélgetés zajlott le az agyam és köztem: "Drága agyam, aludni szeretnék." "Na azt nem, mondd csak, mi is van azzal a sráccal?" Érdekes egyébként, hogy szeptember óta ismerem, első pillantásra megfogott benne valami, holott külsőre egyáltalán nem az esetem, de első öt mp után, mikor még csak meg sem szólalt, éreztem, hogy kell. Aztán körülbelül egy hónapig csak szimplán szerettem a társaságában lenni, mostanra pedig totálisan belehabarodtam.
Oh mein Gott, teljesen olyan vagyok, mint egy idióta, szerelmes tinipicsa. Hát, ez van.