Hétfő óta csak azon a szakmai házin kattogok. Nem értem. Nem értem, mi baja velem a tanárnőnek. A 20 fős csoport felének füzete sincs, de engem meg lebasz, ha firkálgatok. Legalább füzetem van. Szóval ma beszéltem erről a tanár úrral.
Mindent, az elejétől a végéig. Mondta, hogy próbáljam megbeszélni a tanárnővel - mondtam, hogy már próbáltam, eredménytelenül. Ofővel is beszéltem róla, aki beszélt a tanárnővel, szintén eredménytelenül. Azaz nem, egy óra erejéig normális volt. 
Ő is felajánlotta, hogy beszél vele, de aztán módosított: óra után lement a tanáriba, és körbekérdezett, hogy ilyen esetben mi a teendő.
Volt ez tegnap. Ma óra után rákédeztem, mire jutott; azt mondták neki, inkább ne folyjon bele. Na de akkor nekem mit mondjon? Kérdezte ő. Azt, hogy menjek fel az igazgatóiba, és beszéljek az igazgatónővel. Adott egy kis bátorítást: hogy biztos segíteni fognak, meg jön a Karácsony, csak megértőbbek lesznek, és ha ő lenne az igazgató, és elkapnám azzal, amit tegnap mondtam neki is, simán megfognám vele, és mellettem állna. Kérte, hogy szóljak neki, van-e bármi változás a tanárnővel kapcsolatban. Akár pozitív, akár negatív, szóljak neki. Meg ha összegyűjtöttem a bátorságom, akkor tényleg menjek fel az igazgatónőhöz. Nos, annyira fel voltam baszódva (elnézést), hogy a bátorságösszeszedés konkrétan 2 percig tartott: amíg bementem a termünkbe a kabátomért... Mikor mentem az igazgatóhoz, az irodája előtt összefutottam a tanár úrral, viszont beszélgetett, így nem beszéltünk semmit, csak összenéztünk. Meglepődött, hogy eddig tartott a bátorság-összeszedés, a tekintetéből így vettem le, de bátorítóan nézett rám. Aztán bementünk az igazgatóval- és a tavalyi biosz tanárommal (Akit imádtam<3) az irodába.

Én pedig belekezdtem. Még csak egy kis részét mondtam el mindennek, mikor felszólalt a volt biosz tancim: "Én tanítottam a Fannit, és a legszorgalmasabbak közé tartozik..." Mit tagadjam, jól esett. Aztán viszont el lettem küldve, mivel pont a tanárnővel volt a következő órám, jöttek be órát látogatni, nem lett volna előnyös késni. Kérte, hogy következő szünetben menjek vissza. Egész nap nem ettem, ez az óra pedig már a 4. volt. Korgott a hasam, amin a padtársammal összemosolyogtunk. Rögtön érkezett is a leszúrás: Mondd el, mi olyan vicces, hogy mi is nevethessünk... 
Következő beszélgetésünknél már nem volt ott a biosz tanárom, ketten voltunk az igazgatónővel. Még több mindent zúdítottam rá: kritizáltam a tanárnő tanítási módszerét, mondván, 90%-ban ő sem tudja, mit kellene írnia, felírja a megoldást, amit letöröl, majd átír máshogy, mert az előző nem volt jó. Elmondtam, hogy múltkor gépen írtunk dolgozatot, 2 diáknak nem jutott gép, nekik bevágott egy-egy ötöst, és később sem pótolták a dolgozatot... Elmondtam, hogy ha valaki nem tud valamit, akkor "Lehet felmenni az igazgatónőhöz, és kiiratkozni, mert nem vagy idevaló..." Itt azért elkerekedett a szeme. Elmondtam, hogy előző órán az volt a baja, hogy mosolyogtam. Minden kijött belőlem. 
Viszont nem mondott semmi túl bíztatót az igazgatónő: elmondta, hogy a tanárnő könyörgött, hogy a mi osztályunkat ne kelljen tanítania. Hogy akkor miért kapott meg minket? Jó kérdés... 
Mondtam, hogy tud az ofőnk is arról, hogy gond van vele, beszélt is már vele, de egy napig volt csak normális... Azt mondta, vele is beszél majd, meg a tanárnővel is, viszont utóbbihoz nem fűz túl sok reményt, mert biztos mi is tapasztaltuk már, hogy milyen önfejű. Én pedig serényen bólogattam. Meg hogy biztos megfog sértődni rá (mármint a tanárnő az igazgatónőre), meg hogy ő tipikusan az a tanár, aki csak azt hall meg, amit megakar. De mindenféleképpen segíteni fog. Nos, kíváncsian várom a fejleményeket. 

Ott, akkor, nagyon féltem attól, hogy ha rájön, hogy én "köptem", csakazértis szopatni fog, viszont időközben rájöttem, hogy ha csakazértis rámszállna még jobban, és újra felmennék ezt megmondani, akár a munkájába is kerülne. Ezt egyébként az igazgatónőnek is elmondtam. Mármint azt, hogy attól félek, hogy csak még rosszabb lenne, ha tudná, hogy én vagyok, szóval legyen szíves ne megnevezni (bár szerintem kilogikázza az a boszorkány, hogy én voltam). 

Egyébként nem fordult volna meg a fejemben, hogy emiatt igazgatóhoz forduljak, szóval baromi hálás vagyok most a tanár úrnak. Ha meg lesz bármi eredményt (lehetőleg pozitív) pláne. Ő az egyedüli tanár, akiben annyira megbízok, hogy elmerek neki bármit mondani. Szóval ha ő nincs itt, ha őt nem ismerem, még lehet nyelek egy ideig. Mondjuk addig, amíg anyám nem küld el pszichológushoz. Így, hogy neki elmondtam tegnap, ma már teljesen nyugodt vagyok. Hihetetlen tényleg, hogy mennyivel jobb a közérzetem így, hogy minden lelki nyomoromat elmondhattam az igazgatónőnek. Jó érzés tudni, hogy az igazgatónő, a tavalyi biosz tanárom, és a tanár úr is teljes mell- és vállszélességgel mellettem áll. Elvégre ha egy osztályelső tanuló megy panaszt tenni, csak nem viccből teszi azt. Ha egy osztályelső megy, ott már tényleg gond van. Én pedig osztályelső vagyok. Már nincs bennem ez a depresszív érzés, mondhatni felszabadult vagyok. Nyugtat maga a tudat, hogy már nem csak tűrök és nyelek, hanem valami folyamat ott, a háttérben azért elindult...