Azt hiszem, elég tipikus női vásárláson estem túl tegnap. Elhatároztam magam, hogy veszek őszre egy rakat farmert, pólót, meg egy-két cipőt. Egy órán át válogattam közülük, de egyikbe sem szerettem bele, egyik sem volt olyan, ami hozzám illene. Viszont nehogymár ne költekezzek, ha már vásárolni vagyok... Szóval vettem magamnak egy hátitáskát - évek óta váll/oldaltáskám van [suli], és hihetetlen, milyen sok gond volt vele, ráadásul rengetegszer kellett lecserélnem, a füle mindig elszakadt... Szóval tudtam, hogy idén hátim lesz.
Erre ránéztem, és tudtam, hogy nekem ez kell. Az utolsó darab volt, szóval boldogság volt. Nagyon nagy zsebei vannak, szóval biztos nem lesz olyan gond, mint a tavalyimmal, hogy nem férnek el benne a könyveim, füzeteim, és még mellé a kajám is. Oké, táska van, ruha még mindig nincs. Na mindegy. Átmentem a gazdaságosba, ahol rögtön a belépés után szembenéztem a sulis cuccokkal. Tudni kell rólam, hogy nagyon.. és itt most a nagyont tényleg nagyon kell gondolni, füzetmániás vagyok. Gyűlölök sima füzetbe írni, aminek kék vonalas, vagy piros négyzetrácsos a borítója. Kevés lap van bennük, gyorsan salátává válnak, szóval mindig 500 ft- körül vásárolok füzeteket. Rögtön megrohamoztam őket, és olyan bőségzavar tört rám... Napokig eltudnék ott nézelődni :D. Nem is gondoltam olyanokra, hogy milyen füzetek kellenek, csak dobtam a kosárba. Ők lettek az új szerelmek: 

Ha jól számoltam, és nem jön be újabb tantárgy, még hat füzetet kell vennem. Oké, augusztus 4 van, van még szűk egy hónap szeptemberig, de egyszerűen imádok füzeketet venni. Komolyan. Már-már beteges szinten :D

Bocsi így előre is, de brutálnagy lóhiány tört rám, és csak hétvégén jutok lóközelbe. Szóval csak hogy röhöghessetek rajtam egy jót, meg én is magamon, megosztom az összes le"esés"emet. Vasárnap lesz hatodik éve, hogy lovagolok, és hat esésnél tartok jelenleg.

Első esésem volt egyben a legemlékezetesebb is: picit több, mint egy éve lovagoltam, és terepre mentünk. Megpróbálkoztam az ugrással, először nem is volt semmi gond, szóval kaptam egy kis önbizalomlöketet, és ugrottam megint. Nem volt nagy akadály, tényleg, de a ló kicsit jobban gyorsult rá a kelleténél, földetéréskor pedig kicsúszott a lábam a kengyelből, és oldalra lecsúsztam. Elég magas ló volt, szóval azért megütöttem magam, a nyakam, az oldalam, és a combom is fájt pár napig. A ló picitt arrébb kezdett el legelni, ám mikor megindultunk felé, ő maxsebességre kapcsolva indult vissza a lovastanyára. Oktatóm utána. Kiadta még parancsba, hogy ne menjek sehova, ott várjam. Pont szürkület volt, felettem brutálnagy sasok köröztek, hát azt hittem, azok valami dögevők, és már érzik a halálomat :D Kb. tíz perc múlva visszaért oktatóm a lóval, vissza is ültem, ilyen téren kicsit sem inogtam meg. Ja, egyébként anya meg bent várt a tanyán, gondolom meglepődött, mikor csak a ló ment, én nem :D. Azóta minden alkalommal, mikor lovagolni megyek - már csak terepre járok -, így köszönök el tőle: "Majd jövök, vagy lóval, vagy nélküle, de az is lehet, hogy végtagonként..." 

Második esésem a következő év januárjában volt, a pályán mentem, vágtáztunk, elég lassan. Az egyik kanyarnál viszont drága hátasom úgy döntött, előbb kanyarodunk le. Az én hibám volt, mivel nem koncentráltam eléggé, nem szorítottam, elkerülhető lett volna. Az oldalam- és picit a hátam itt is pórul járt, de azonnal visszaültem. Ó, és egyébként fél méterecskén múlott, hogy ne a friss lócitromban landoljak.

A harmadik szintén a pályán történt, egyik kedvenc lovammal mentem, eléggé bízok benne, rendes ló, sajnos idős, és nekem már kicsi is, így nem ülök már rajta majdnem két éve. Szóval már akkor is bíztam benne, és eléggé hajtottam, mivel imádok száguldani a lóval. Igen ám, csak a kanyarban túl gyors volt a tempó, a lónak pedig két választása volt: vagy esünk mindketten, vagy megáll. Megállt. Különösebben nem zavartattam magam, futószáron folyt tovább a kislány oktatása, én visszaültem. A karám kerítését azért sikeresen megrongáltam :D

Negyedik a másik nagy kedvenc lovamról volt - aki sajnos már nincs köztünk :( -. Pályán megijedt két kacsától, ezért picit oldalraugrott, de nem volt semmi gond. Még hátra is mosolyogtam anyáékra, hogy nincs semmi gond. A következő pillanatban nem tudom, mi történt, de már a földön ültem.. Pedig biztos vagyok benne, hogy a ló nem mozdult sehová :D. 

Ötödik szintén nagyon emlékezetes volt, utána napokig röhögtem magamon, ha visszaemlékeztem rá. Szintén kedvenc ló, terepen. Végig elég hiperaktív volt, bakolgatott, én pedig tűrtem. Mikor úgy tűnt, lenyugodott, megveregettem a nyakát, megdicsértem. Következő vágtaszakasznál megint bakolt egy kicsit, de itt sem volt probléma, büszke is voltam magamra, hogy kiültem. Aztán megállt, én meg a nyakán lógtam. Hát, előfordul az ilyen :D. 

A legrosszabb élményem pedig a legutóbbi esésemről van. Viszonylag új lovon ültem, előtte 4-5 alkalommal ültem rajta, akkor is küzdöttem vele, de különösebb probléma nem volt, sőt, megvoltam róla győződve, hogy ez egy új szerelem kezdete. Akkor volt háromnegyed éve a tanyán az a ló, és híres arról, hogy harap. Illetve, hogy nemrég lett herélve. Pályán vágtáztunk, mikor ő megelégelte a munkát, én tovább ösztökéltem, aztán bakolt egy kurva nagyot - elnézést -, én leestem, a kengyel leszakadt, a ló pedig az első két lábára esett. Ekkor féltem, hogy rámesik, akkor nekem innen nem kell felkelni. De nem, rögtön támadott, és harapni próbált. Nem tudtam kigurulni, sem felállni, mert akkor lefejelt volna. Oktatóm mentett ki, aki rögtön fel is ült, meghajtotta. Vele is geciskedett még. Én addig kiköptem minden homokszemcsét a számból, megnéztem a szemüvegem állapotát - túlélte -, és leporoltam magam. Aztán jött a kérdés: visszaülsz még? Hogyaviharbane. Ügettünk, a vágtát hanyagoltuk. Vágtázhattam volna, de mivel anya végignézte azt, ahogy majdnem lókaja lettem, ő ötmásodpercenként kérte, hogy ne vágtázzak. Fél kör ügetés után vicceskedve még mondtam neki, hogy "kedden még a fogorvos is a homokot szedi ki a fogaim közül..." Ugyanis még éreztem, hogy serceg a fogaim között :D. Azóta nem ültem azon a lovon, bevallom, kicsit félek is ráülni, hiába ültem vissza az esésem után. Szeretném ezt a félelmem leküzdeni, lehetőleg még a nyáron. Vagy legalább idén.

Eléggé elgondolkodtatott ez a kérdés. Ki tudjuk nőni a legjobb barátunkat? A kedvenc ruhadarabunkat igen. A furcsa kiskori szokásainkat is. Nade egy legjobb barátot? Igen, még őt is.

Adott egy lány, legyen a neve most Hanna. Amúgy persze nem így hívják, de nem fogom az eredeti nevén nevezni a blogomon. Na szóval Hanna. Általános iskola harmadik osztályában kezdtünk összemelegedni, a nyarakat általában sülve-főve együtt töltöttük, rengeteg sátraztunk az erdőnkben a házunk végében, szinte minden hétvégén. Együtt néztük a csillaghullást, minden nap elmentünk sétálni, beültünk a parkba, vagy épp a játszótérre egy chips társaságában. Ha strandra mentünk anyával és hugommal, rendszerint vittük őt is magunkkal. Tényleg hihetetlen, hogy mennyire összhangban voltunk éveken keresztül.

Aztán jött a középiskola. Első két évben úgy-ahogy jó viszonyt ápoltunk, egy busszal jártunk, foglaltunk helyet a másiknak, stb. Harmadik évben viszont ő is, én is nagyon megváltoztunk. De talán inkább én. Furcsa ezt leírni, de komolyabb lettem. Számomra sokkal könnyebb volt tanulni a buszon, ahol nem vonta el a figyelmem az internet, a laptop, a telefon - mobilnet hiányában -. Mindig tanultam buszon, mert tudtam, hogy itthon úgysem tudnék. Ő pedig végig a napját ecsetelte. Eleinte ez nem idegesített, néha reagáltam rá valamit, de összetudtam egyeztetni a tanulást a vele való törődéssel. Eljött a félév, rengeteg tárgyból álltam két jegy között, sok volt a dolgozat, ami a jegyeimet döntötte el, így tényleg komolyra fordítottam a tanulást, mert volt egy szint, amit elvártam saját magamtól. Na, de amikor eltakarja a kezével a füzetem, már-már zavarbaejtően bámul, pislogás nélkül, csak azért, hogy vele törődjek, és véletlenül se tudjak tanulni, a teljes kiakadás következett. Nem tartotta tiszteletben a döntéseimet, mindenbe belekötött, lenézett. Lehet durván fog hangzani, hogy ezt írom, de; sokkal több van bennem, mint benne. Ő az a típus, akinél csoda, ha leérettségizik, mert nem fogja fel a jelentőségét a jövőjére nézve. Az a típus, akinek soha nem lesz olyan munkája, amit szívesen végezne, mert semmihez nem lesz elegendő a tudása.

Tavasszal elköltöztek, ~80 km-re. Eleinte írtam neki facebookon, hogy hogy van, milyen a suli, stb, ő visszaírt, de soha nem kezdeményezte ő a beszélgetést. Ezt is megelégeltem egy idő után, nyár elején viszont elkezdett hiányozni, hogy nincs itt. Jött a fesztivál, hívtam. Itt volt két éjszakát, három napot. Magam is meglepődtem, milyen jól éreztük magunkat. Ő elkezdett cigizni. Mindent megbeszéltünk. Aztán hazament. Én nem írtam neki, vártam, hogy ő írjon.  Körülbelül egy hét elteltével írtam, hogy ha gondolja, jöhetne augusztusban is, strandolhatnánk pár napot. Ingyen. Erre jött a válasz: 

Ja jolvan még nemtom máma kicsit pálinkázrunk aztán nemvok most tul jol dr majd megbeszéljük szia

Azóta is beszéljük. Csütörtökön ismét ráírtam. Egész sokat beszélgettünk, mármint ahhoz képest, amennyit szoktunk. Ekkor jött a következő dolog tőle, ami pofáncsapott. Írtam neki, hogy ősszel szeretnék tetoválást. A következő beszélgetés zajlott le:

- H-h akarsz nem birnád ki.. Hova?
- csukló... mit nem bírnék ki?
- Ha ha kibirod mint ha ezer tűbszurkálna akk sok szerenscét 

Ja kérem szépen, egy barátnőnek nem támogatnia kellene? Úgy tűnik, nem. Ez után még megkérdezte, hogy hogy-hogy akarok, nem is mondtam. Nem, persze, hogy nem, amikor itt volt három napot, első nap rögtön arról beszélgettünk, hogy ő szeretne a nővérével közöset, én meg mondtam, hogy szeretnék csuklóra lovas EKG-t. De ő állítja, hogy nem mondtam. Fasza, hogy ennyire figyelt rám.

Ez a reakciója volt a végső, amit elviseltem, ami nagyon betett. Évekig legjobb barátnők voltunk, a minimum amit elvárnék tőle, hogy ha már nem is támogat, legalább ne nézne le annyira, hogy nem bírnám ki. Nagyon kevés hiányzott ahhoz, hogy ne küldjem el a faszba ezért a viselkedéséért. Megfogadtam, hogy én soha többé nem fogom keresni. Ó, azaz mégis. Kérte, hogy ha meglesz a tetoválásom, fényképezzem le neki. Azt azért megkapja, csak hogy lássa, nincs igaza.

Én megkomolyodtam, ő pedig megmaradt azon a szinten, ahol volt 2-3 évvel ezelőtt is. Nekem terveim vannak a jövőre nézve, neki nincsenek, és talán ez fáj neki, ezért próbálja elvenni a lelkesedésemet, ezért mondogatja többek között azt is, hogy esélyem nincs arra, hogy Németországban éljek, hogy megcsináljam az emelt német érettségit, stb. Undorodok tőle.

Előre leszögezném: nem nézek ilyen szennyeket - elnézést attól, aki esetleg szeretné -, sőt tévét sem nézek. Tegnap viszont egy ismerősöm felhívta rá a figyelmem, hogy az Édes Élet ismétlése van, és benne van Pintér Tibor. Nos, odakapcsoltam. Kár volt. Azt hittem - komolyan! -, hogy ha nem is a teljes valóságot adják le, valamennyi valóságalapja azért van. El kell mondjam, hogy az egész színjáték, nem több. Bár ez lehet csak nekem újdonság. 

A részben, amit sikerült elcsípnem, Tibor és Márk egy "betöretlen, idomítatlan, vad" lovat vettek, és vele "küzdöttek". Felismertem a lovat: Tibi lova. Több éve van a színháznál, nem egygazdás, ergo mást is megtűr a hátán, nekem nagyon jófej pacinak tűnt azzal a két alkalommal. A színházban hozzászokott, hogy állnak a hátán, szóval gondolom hihetetlenül jófej ló lehet a valóságban. A tévében pedig úgy volt beállítva, mint egy szilaj ló, aki nem viseli el az embereket, rossz múltja van, estébé. Minden tiszteletem Szilajé - a ló neve -, amiért ilyen alakítást tudott nyújtani. Ha nem ismerem őket a "színfalak mögött", elhiszem, hogy ez tényleg így van. Eléggé kiábrándító volt, ugyanis olykor elkaptam 1-1 részletet az Édes Életből, mikor anyával beszéltem, és az ő tévéjükben pont az ment háttérzajként, és teljesen elhittem, hogy Berki és Alekosz a valóságban is ilyen gyökér, és nem szükséges, hogy megjátsszák magukat, viszont teljesen máshogy tekintek a "sorozat?"ra így, hogy tudom, színészet az egész. Nem gondolom, hogy kevésbé szenny lenne, sőt, de hatalmas csalódás volt, tekintve, hogy így hirdetik: 

A hírességek és sztárok élete vajon tényleg csupa csillogás? Az Édes Élet adásaiból kiderül, hogyan élnek, amikor nem a címlapokon szerepelnek. A celebek valódi mindennapjait láthatják a nézők, nyomonkövethetik édes és kevésbé édes pillanataikat, örömeiket és gondjaikat.

Ehhez képest a Pintéres résznek szinte köze nem volt a valósághoz. Persze nem tudom, milyen a hétköznapokban, de egészen biztos vagyok benne, hogy a történet, amit a nézők láttak, a lehető legnagyobb megjátszás. A ló nem fejelte le Tibit, az is a show része volt, Szilaj nem betöretlen, és nem is Márknak vették. 
Oh, Jesus, meddig süllyed még a média?

A "vad, betöretlen, idomítatlan" ló

Őszintén megmondom, egyáltalán nem terveztem középiskola után továbbtanulni, egy OKJ-s képzés volt tervben csak, aztán pedig elhagyni az országot. Most viszont látva a sok "elérted a ponthatárt" SMS-t, eléggé átgondoltam a dolgokat. Azért csak máshogy néznének rám, ha esetleges OKJ képzés mellett feltudok mutatni egy egyetemi végzettséget. Abból viszont "nem engedek", hogy lovas irányban szeretnék tovább menni, így a ménesgazdával szemezgetek. 

A ménesgazda szakirányon olyan elméleti megalapozottságú gyakorlati szakemberek képzése a cél, akik ismerik a lótenyésztés, a lótakarmányozás, a tartástechnológia, lókiképzés, lovassportok, lóversenyzés, és az egyéb lóhasználati módok szakmai kérdéseit. Képesek lovak alapszintű kiképzésére, lótenyésztési gazdaságok üzemeltetésében aktív közreműködésre, a munkafolyamatok elvégzésére és irányítására, feltételek teljesülése esetén munkafolyamatok tervezésére, létesítmények teljes körű üzemeltetésére, a lótenyésztéshez kapcsolódó szakigazgatási feladatok ellátására. Jártasak a számítógép használatában, vállalkozási és Pénzügyi alapismeretekben. Erkölcsi és szakmai értékük alapján rájuk bízható a tetemes vagyont képviselő tenyész- és sportistállók részbeni vagy teljes üzemeltetése, bizonyos feltételek teljesülése esetén fejlesztése is. Képesek középszintű irányítói és vezetői tevékenységre, az egyéni képességüktől függően önálló vállalkozások létrehozására, működtetésére.

Maga az elhelyezkedés is nagyon-nagyon szimpatikus; nem betondzsungel veszi körbe, hanem fák, és szerintem a főépület is gyönyörű.

Elég ijesztő, hogy másfél év múlva már érettségizem, le kell adni a jelentkezéseket, szalagavató, ballagás, és két év múlva ilyenkor már tudni fogom, hogy megyek-e egyetemre, vagy sem. Még elég kérdéses, hogy egyáltalán akarom-e ezt, de ez az idei tanévben úgyis eldől. Idén egyébként nagyon alacsony volt a pont határ, úgy tudom, csak 242, vagy akörül, szóval különösebben nem tartok tőle. Más egyetem, főiskola egyelőre nem került képbe, csak a Kaposvári Egyetem, mivel hozzám az van legközelebb a maga 155 km-ével. Van még Debrecen (274 km), illetve Keszthely (236 km). Meg ugyebár Pest, de az nem az én világom. Most eléggé felvagyok spanolva, a tipikus "gyerünk, menjünk, csináljuk már, biztos tanulni fogok" szinten. Ja, tanulni. Haha.

Szerelmes vagyok.

10:05: Ezért most nem fogok új bejegyzést írni, de előbb kinéztem az udvarra, mivel nagyon besötétedett: ha előre, illetve balra néztem, nagy, fekete felhő, ha jobbra, akkor kék volt az ég. Lehetett látni, hogy a sötétebb felhő jön lefelé, és megy jobbra. Valami csodálatos látvány volt, olyan kézzelfoghatónak tűnt. (Régen egyébként mindig azt hittem, mikor lehetett látni a felhők mozgását, hogy olyan gyorsan forog a Föld, hogy azt látom..:DD)