Szombaton egész nap lovak között voltam, végre. Elmondhatatlan, mennyire kikapcsolt, és az, hogy egy percre sem hiányzott az internet, annyira jó érzés.
Kilenc órára mentem, lefutószárazott az oktatóm két kislányt, majd befogtuk a lovakat kocsiba, illetve felnyergeltünk, én az egyik kislánnyal mentem a kocsi mögött lóháton. Szinte végigügettem egy órát, az izomláz még nem jött ki, de holnap mikor lépcsőznöm kell a suliban, biztos megérzem.
Miután visszaértünk megebédeltünk, bealmoztunk, majd ismét nyergeltünk, öten mentünk ki: a délelőtti kislány, a két szülő társaságában, csak egy laza sétálós terepre. 
Visszaértünk, lenyergeltünk, majd megérkeztek a lovastúrások, ezért bezártuk a tanya lovait, hogy az övéké nyugodtan kint lehessenek. Pff. Na de mindegy. A vendégért mindent, ugyebár. Ők betették a karámba a lovaikat, mi addig átkötöttük a villanypásztort, megetettük a többi állatot, stb. Fél ötre jött értem anya. 
Összességében jó nap volt, de nem nagyon tudok róla mit írni, nem történt semmi különösebb dolog. 

Szeretnék menni jövő szombaton is, vagy vasárnap akár, de nagyon félek, hogy csak zavaró tényező lennék. Nem kaptam utalást erre, de mindig attól tartok, hogy zavarok bárhol, ahol vagyok, hogy sehol nem látnak szívesen, csak láb alatt vagyok, és semmi nem jó, amit csinálok. Nem tudom, miért lehet ez bennem, talán a túlzott önbizalomhiányom miatt. Mindenesetre csütörtök környékén rákérdezek, mehetnék-e megint. 

...és akkor eszembejut, hogy holnap egy új hét kezdődik. Szombat este elkezdődött a visszaszámlálás: már csak 36 órát kell kibírnom a suliban, és újra hétvége! Amúgy semmi bajom nem lenne az iskolával, de az egyik tanárnőtől mostanában csupa olyan megjegyzést kapok, ami minden életkedvem elveszi, minden küzdeni akarásomat. Például a pénteki dolgozatom: amire tudom, hogy tanultam, de máshogy tette fel a kérdést, ezért nem tudtam, hogy arra mi lenne a válasz. Holnap összesen 6 órám lesz, abból 4 azzal a tanárral. Szakmai tanárok közül vele találkozok legtöbbször a héten. Múlt héten például adott 4 oldalnyi elméletet PDF-ben, maximum 8-as betűmérettel írva, sorkizártan írva, képek nélkül, tömény elmélet. Tanuld meg hétfőre, első órában dolgozat. Talán mondanom sem kell, nem próbálkoztam meg vele. Egyszer átolvastam, lesz, ami lesz, már nem is érdekel. Pedig még csak egy hónap - se - telt el a suliból. Mi lesz itt még később?
Tavaly tartotta bennem a lelket az összes német óra, ami volt kedden, szerdán illetve csütörtökön, Idén tartja bennem a lelket a tanár úr heti 2 órája, de azok is olyan szerencsétlenül vannak elosztva, mint csütörtök-péntek, addig meg szenvedjek.
Lehet, hogy egy kicsit túlreagálom, de kezdek besokallni ettől a tanártól. Tavaly semmi gondom nem volt vele, idén annál több. Nem vagyok én hülye, tudom, hogy szakmai érettségit kell tennem, és tudok tanulni. De nem egyik napról a másikra 4 oldalt 

ilyen betűmérettel írva végig (a kép itt kicsinyítve van, rákattintva megláthatjátok a 100%os méretet) Tudom-tudom, volt rá 5 teljes napom, hogy megtanuljam - azaz pontosabban 3 délutánom és egy napom. De nem csak erre kell tanulnom: ott a német, a matek, a másik szakmai, a töri, a biosz, az irodalom... 
Ha úgy kapnánk meg az elméleti anyagot, ahogy más órán is: minden órán egy kicsit -, nem lenne gondom vele, de nem vagyok szuperképességekkel megáldva, így nem vagyok képes 4 nap alatt megtanulni ennyit. Arról meg már inkább nem is beszélek, hogy szart nem értek az egészből, de hát ezzel meg ki törődik? Ja, senki. 
Már-már annak a határán állok, hogy undorodom az egész iskola épületétől, pedig amúgy tényleg nincs különösebb bajom semmivel, nade ez a heti 7 óra ezzel a tanárral, olyan, mintha az életben maradásomért küzdenék...

A hét első fele teljesen eseménytelenül telt el. Megint csütörtök környékén indultak be az események. Kezdeném azzal, ami legjobban megérintett: még nyáron meghalt egy osztálytársam, viszont akkor nem szerették volna a szülők, ha elmegyünk a búcsúztatóra, így most mentünk. Volt sajtrúd, pogácsa, tonik, meg egyéb finomságok, és az apuka bíztatott minket, hogy együnk, de őszintén: kinek van étvágya ilyen helyzetben? 
Az osztály egyik fele bőgött - főleg a fiúk -, a másik fele - köztük én is -, síri csendben állt, és nyelte vissza a könnyeit. Na de az amúgy is mindenki által "utált" osztálytársnőm... aki diétázik! Percenként nyúlt oda pogácsáért, sajtrúdért, és mikor már köszöntünk el, még belemarkolt. Apuka rá is kérdezett: csomagoljak neked? Undorítóan viselkedett...
Erről a témáról ennél többet nem is nagyon szeretnék írni.

Szerdán írtam egy ritka szar matek dolgozatot, meg egy szintén ritka szar németet. Mentéségemre szóljon, egész héten fuldoklok, beteg vagyok, minden cukiság, két gyógyszert szedek, és azért betegen nem úgy koncentrál az ember.

Az utolsó 2 napomat megint a tanár úr aranyozta be: megértettem azt a témakört, amit tavaly nem sikerült, és idén a másik tanár úrnál is teljes sötétség volt bennem. Erre jött ő, és minden kivilágosodott. Csináltunk infos csoportot facebookon, amiben ő is benne van, így fogjuk megkapni az elméleti anyagot. Sajnos ma is elmondta, hogy 100%, hogy jövőre már elmegy, mert Svájcban fog élni munka miatt. Pedig mi könyörögtünk :D Felajánlotta, hogy menjünk fele, aztán majd lazulunk együtt Svájcban. Egyik osztálytársam rákérdezett arra is, hogy mit szólna a Skype-os tanításhoz? Teljesen meglepett a válasza, de azt mondta, ő mindenben benne van, nagyon szívesen. Óra után ma is nagyon feldobódott voltam. Tényleg baromi ritka az ilyen tanár, és jelenleg nagyon szerencsésnek érzem magam, amiért mi megkaptuk őt. Nem akarom, hogy jövőre mást kapjunk helyette, de tudom, hogy sajnos így lesz. Viszont azt is tudom, hogy ott lesz lelki támasznak, ha szükségem lenne rá. Na de még van 8 hónap az iskolából, még itt van, és ezt igyekszem kihasználni.
Nem szeretném, ha félreértés lenne a sok hasonló jellegű bejegyzésből, szóval itt most leszögezném, hogy olyanról szó sincs, hogy tetszene, mint férfi. Szóval legyetek szívesek ne levonni olyan következtetéseket, mint a "beleszerettél" ,stb, köszönöm!:D. De már nagyon szükségem volt egy olyan kaliberű tanárra, mint amilyen ő is: aki teljesen máshogy látja az iskolát, az oktatást, és ezt nem fél kimondani. Meggyőződése, hogy az iskola nem tud minket megtanítani semmire, mindent, ami lényeges, az élettől fogjuk megtanulni, saját magunktól. Nem úgy, hogy napi 8-9 órát ülünk a seggünkön, és hallgatjuk az altatódalokat törin, fizikán... 
Imádom ezt a tanárt. Ja, ezt mondtam már párszor? Nem érdekel. Csak az ő órái tartják bennem a lelket a hét elején. 
Így volt ez a mai nap is, óra után teljesen elárasztott a boldogság, átmelegedtem szinte, na de aztán jött a másik szakmai óránk... olyan egyest írtam, hogy az valami hihetetlen. Még nem javította ki a tanárnő, de sok reményt nem fűzök ahhoz, hogy görbüljön. 

Ami a legjobban kiborított az az volt, hogy tudtam volna minden kérdésre a választ... csak teljesen máshogy fogalmazta meg a kérdést. Pl. a kérdés az volt, hogy "Mit jelent a szoftver tesztelés?" Csak néztem ki a fejemből, és elgondolkodtam azon, hogy mi is az idegen nyelv, amit tanulok: német, vagy adatbázis- és szoftverfejlesztés? Az utóbbi mellett tettem le a voksom. Miután mindenki beadta, és elmondta a jó válaszokat, így hangzott a fenti kérdés: "Mit jelent a programozásban a tesztelés?" Ja, kérem szépen, ha így teszi fel, rögtön tudtam volna... Mikor beadtam, rögtön kérdezte, hogy miért nem gondolkodok, és múltkor is nagy hülyeséget mondtam. Ó, köszönöm. Van egy idézet, ami azt mondja, ha a diák nem tud úgy tanulni, ahogy tanítjuk, úgy kell tanítanunk, ahogy tanulni tud. 

A hetem eleje egy mély depresszióval indult: gyűlöltem az egész oktatási rendszert, az informatikát, a szakmai órákat, a tanárokat, és azt, hogy segghülye vagyok. Kedden például közösen töltöttünk egy tesztszerűséget adatbázis- és szoftverfejlesztés gyakorlaton, és semmit nem tudtam. A tanárnő rá is kérdezett, hogy hogy jutottam el 11. évfolyamig. Ja, hát köszönöm, az a kérdés baromira kellett, ugyanis én is nap mint nap felteszem magamnak. 
A másik az, hogy megfogadtam: ha elmegy a tavalyi tanárnő, figyelni fogok és tanulni. Én tényleg próbálkozok, de mikor a C-sekkel vagyunk, egyszerűen lehetetlen figyelni. Végigbeszélik- röhögik az órát, és bármennyire ülök elöl, nem értem azt se, hogy a tanár mit mond, nemhogy az anyagot megértsem. Másnap erről beszéltem az ofővel, aki azt mondta, beszél a tanár úrral. Minden esetre, ha nem lesz változás következő órán, a tanár úrral is beszélek erről.
Ez a hétkezdés rányomta a bélyeget a többi napomra is, nulla életkedvvel közlekedtem a folyosókon. Ami kicsit feldobott, az talán a két irodalom ötösöm volt, ez így évkezdésnek elég erős.

Csütörtökön nulladikban kezdtem, az első órát vártam végig. Csak a tanár miatt, gondoltam majd kiöntöm neki a szívem, de aztán nem olyan hangulatban volt ő sem, nem dolgoztunk órán, de síri csönd volt az elvárás, és meglepően ideges lett ha hangosabbak lettünk. De hát mindenkinek lehet rossz napja. 
Ma viszont nagyon sikerült feltöltődnöm. A tanár úr nem hülyült, mikor azt mondta, hogy megfogja szerettetni velem az informatika szakot. UTP kábelt gyártottunk, és basszus, hihetetlen, milyen egyszerű! Türelemjáték az egész, nem kell hozzá semmi extra infotudás. Jövő héten osztályozza, szerintem négyes simán meglesz.
Elmondta, hogy 4 jegyet kell adnia félévig: mi rögtön bepróbálkoztunk a "Karácsonyra nem kaphatnánk egy ajándék ötöst?" Nem, de Mikuláskor lehet róla szó, amennyiben aznapra esik az óránk. Telefonok elő, december 6...kedd. Az óráink csütörtök-péntek vannak, mire mosolyogva közölte, hogy akkor lehet, hogy késni fog a Mikulás. Az óra után konkrétan letörölhetetlen vigyor ült ki az arcomra, és hitetlenkedtem egy sort az osztálytársamnak: várom a következő hálózati gyakorlat órát, beteg vagyok??? hallod, megszerettem ezt az órát... 

Olyan hihetetlenül jó érzés az, mikor mindent értek órán, és tudok felszabadult lenni, nem az van bennem, hogy mikor és mit rontok el, mikor kapok egyest, sőt: meggyőződésem, hogy egy négyest röhögve összehozok jövőhéten az UTP kábelemre. Végigvigyorogtam az egész órát, egyszerűen nem hittem el, hogy én képes leszek valaha ilyen dolgot megérteni. Mindenféle erőlködés nélkül. Erre mondja valaki, hogy hülyeség az, amit az előző bejegyzésemben írtam: a tanár személye igenis sokkal fontosabb, mint a tantárgy, amit tanít! Májusban még csak reméltem, hogy megtörténik mégegyszer az a csoda, ami a német tanárommal történt: hogy jön egy tanár, aki képes megértetni- és szerettetni velem egy utált tantárgyat. És igen, jött egy olyan tanár. Hát, nem gondoltam volna. Ráadásul nem érzem kényelmetlenül magam a tíz fiú közt, ami azért nagy szó, ha férfi tanárról van szó: utoljára ilyen kilencedikben volt, mikor a C-sekkel közös óráinkon a tanár úr nem tett megjegyzést arra, hogy egyedüli lány vagyok. Azóta csak olyan tanárok tanítottak - férfiak -, akik azt hitték, azért, mert lány vagyok, nem lehet mocskos a fantáziám. Óh, dehogyisnem.

A hatodik órám elmaradt, de mivel buszom csak másfél óra múlva indult, és az osztálytársamnak volt hetedikje, vele maradtam. Elmentünk az anyukájához, valamit megkellett vele beszélnie, utána visszamentünk a suliba, mert intéznie kellett még valamit a nyári gyakorlatával kapcsolatban. Akkor összefutottunk a volt biosztanárunkkal, akivel beszélgettünk kicsit: például, hogy nem-e szeretne visszajönni tanítani az osztályunkba. Elmondta őszintén, hogy mi voltunk a kedvenc osztálya, és nagyon szeretett volna minket tanítani tovább minden ellenére, de igazgatóhelyettesként nem lehet annyi órája. Beszéltünk még az osztálytársunk haláláról, és hogy csütörtökön megyünk a házukhoz, megemlékezni. Elmondtuk,hogy senkinek nincs hozzá kedve, és szerintünk nagyon ciki lesz az egész, és nem értjük, minek ez az egész. Ő egyetért velünk, viszont szerinte elkellene mondanunk az osztályfőnökünknek, hogy így gondoljuk. Viszont ki az, aki fel mer szólalni... pedig ő is mondta, hogy csak egy embernek kellene mondania, utána menne a többi is. 
Ezután még mindig volt 50 percem a buszig, szóval leültünk a fölszinten két terem közé, mikor meghallottuk az egyik teremből a magyartanárunk hangját.. na, ott már tudtuk, hogy ki fog jönni. Így is lett: vele is beszélgettünk, bár keveset, mivel ment vissza órára. Utána egy öt perc múlva megint kijött, szerinte hangosak voltunk, szerintem nem :D 

És még a busz is előttem állt meg. És még csak nem is jó reggelttel köszöntem a délutáni buszon a sofőrnek. Csütörtökön elég kómás állapotban szálltam fel fél háromkor a buszra, elsőként, és jó határozottan köszöntem a sofőrnek: jó reggelt! Nézett nagyokat, de visszaköszönt egy jó napot-ot, a "napot" kihangsúlyozásával. Előfordul az ilyen, no :D

Hosszú idő után ez az első normális bejegyzésem, tudom. Szerintem a hétköznapokban nem is nagyon fogok inkább írni, mert jobb heti egy igényes, mint heti 4 igénytelen. 
A cím. Az idei évem teljes mértékben erről szól, bár már tavaly is éreztem, hogy ez nem is akkora hülyeség. Hogy miért is? 
Az általános sulis német tanárom egy szar volt. Pont emiatt rendesen gyűlöltem a német nyelvet. Egy szót nem tudtam, és ez még kitartott középiskola első évében is. Második évben jobban megismertem a német tanárom, akit nagyon megszerettem; előtte nagyívben ...tam a német nyelvre, ha nem egyes a jegy, amit kapok, már jó vagyok. Na de aztán elkezdtem megkedvelni a tanárnőt; ezzel együtt a tantárgyát is. Mikor rájöttem, hogy ő nem feltétlen rosszat akar nekem, és nem belepofátlankodni akar az életembe, hanem tényleg érdeklem, elkezdtem tanulni. Utána csak ötöseim voltak, ami 2014 decemberétől tart, azóta talán volt három négyesem, meg egy darab hármasom. Tavaly április végén ő nyugdíjba ment, és igen, megkönnyeztem, mert nagyon megszerettem, ő volt a kedvenc tanárom, ez nem volt titok a tanáriban sem, a tanárok között. Akkor neki is elmondtam: sokkal fontosabb a tanár személye, mint a tantárgy, amit tanít. 
Reméltem, hogy létezik olyan tanár, aki ugyanezt eltudja érni nálam az informatikával, ugyanis szintén nyílt tény, hogy gyűlölöm a szakmát, amit tanulnom kell. És igen, létezik. 
Nem mondom, hogy informatikus, webfejlesztő, programozó, vagy rendszergazda leszek, de a minimális érdeklődés már megcsillant. Mindezt azért, mert olyan a tanárunk személyisége. Tavaly erre a tantárggyal hányingerrel, gyomorgörccsel ültem be... idén esküszöm, várom. Két új tanárt kaptunk: egyet elméletre, egyet gyakorlatra.

Az elméleti tanárunkat nagyon szerettem volna. És megkaptuk. Mikor elmondta, hogy sokat fog írni a táblára, és kell füzet, rögtön összecsaptam a két kezem, és megköszöntem Istennek - pedig nem vagyok hívő! -, hogy kell füzet, kell jegyzetelnünk, és ő diktál, vagy épp a táblára ír. Nem úgy, mint tavaly volt: levetítette a tanár a powerpointot, amin mindenféle szöveg összevolt ömlesztve, és akkor ezt másoljátok le. Nem magyarázott, mert olyan segghülye volt hozzá, már elnézést.
A gyakorlati tanárunkról pedig már írtam korábban. Pénteken is volt vele óránk, akkor rám nézett, nekem címezte, hogy ha valaki utálja is a tantárgyat, kettesre tanulja meg, és ha minden másból 4-5ös, nem lesz bunkó, nem ad kettest év végén csak azért, hogy lehúzza az átlagot, megadja ő is az ötöst. Kérhetnék ettől többet? Valószínűleg igen, de jelenleg nem kell. Elmondott pár informatikai "titkot", mutatott érdekességeket, és óra végén megkérdezte tőlem: még mindig nem érdekel? Én pedig őszinte voltam: megmondtam, hogy nem. Nagyon tetszett, hogy nem "adta fel", bár jelezte - nem szóban, csak egy nagy sóhajtással -, hogy nehéz esetnek tart, azt mondta, megküzd velem, és reméli, megszeretem az informatikát. Magát a tanárt imádom, úgyhogy azt hiszem, az első lépést már megtettem ahhoz, hogy az informatikát is megszerethessem.

Nem mondanám magam egy túl nyitott lánynak, tanárok terén meg pláne nem, általában nagyon megválogatom, melyik tanáromnak mit mondok el. Van, akinek kitérő választ adok, ha rákérdez például arra, hogy szeretem-e az infot, például olyasmit, mint egynekjólesz, eddig 4 tanáromnak mondtam el, hogy mennyire gyűlölöm. A legtöbb után hihetetlenül feltöltődtem: jó volt tudni, hogy meghallgattak, hogy érdekelte őket ez. Hogy elmertem nekik úgy mondani, hogy nem gondolkodtam olyan dolgokon, mint például, hogy bemennek a tanáriba, és világgákürtölik azt, amit elmondtam.

A két új tanárnak annyira örültem egyébként - mindkettő férfi -, hogy óra után szívem szerint mindkettőhöz odamentem volna ugrálva, hogy mennyire örülök annak, hogy elment a tavalyi tanárunk, és hogy pont őket kaptuk meg. Tényleg, nagyon szerencsésnek kell lenni ahhoz, hogy két ilyen tanárt kapjunk meg. Viszont tudom, hogy ez sok lett volna.

Mire elértem idáig a bejegyzés írásában, bekönnyezett a szemem, mint a legtöbb esetben, ha belegondolok, hogy nincs már az iskolában az a tanár, aki tényleg mindent megváltoztatott az életemben, aki több volt nekem, mint tanár, és én több voltam neki, mint diák. Idén már semmiképpen sem tanított volna, az emelt német miatt, viszont annyira más lenne, ha itt lenne. Néha azt veszem észre, hogy még mindig belesek 1-1 terembe, és várom, hogy felbukkanjon. Suli végén kaptam tőle három könyvet: két regényt, és egy érettségire felkészítőt. Még egyikbe sem kezdtem bele, azt hiszem, épp itt az ideje. Aztán lehet írok neki egy e-mailt is.

Van egy nyolcéves németjuhászom, akit a tizedik születésnapomra kaptam. Tulajdonképpen apával közösen neveljük, neveltük, mi törődünk vele, a családból szinte senki más. Ugyanakkor hihetetlen az, hogy mennyire bátor(?nem tudom, ez-e a megfelelő szó) kutya. Volt például, hogy apa hátulról "letámadott", és nem akart elengedni, mire ő rögtön ott volt, morgott és ráugrott apára. Nem bántotta, ha bántani akarta volna, már nem lenne apám, de a célja a megfélemlítés volt. Ami sikerült neki. 
Ma jöttem haza a suliból, előtte beszéltem telefonon apával, mondtam neki, hogy öt perc és itthon vagyok; neki sem kellett több, a kapunk mögé bújt el, és ördögpatront dobált a földre, hátha megijedek. Hát, sajnos nem jött össze neki:D De abban a pillanatban, ahogy a kutyám, kutyánk észrevette, hogy engem céloz az ördögpatronokkal, azzal a lendülettel rohant oda hozzá és vicsorgott rá. Aztán még bejött utánam a házba is - pedig nem szokott bejönni, soha nem is volt bent! -, hogy biztosan tudja: jól vagyok. 
Annyira imádom.