Ma volt osztálykarácsony. És én egyébként az a fajta vagyok, aki nem tudja értékelni azt, hogy egyáltalán kap valamit, meg ilyenek... úgy vagyok vele: igenis legyen benne egy kis személyesség, amire ránézek, és tudom, hogy én jutottam eszébe annak, aki húzott. A tipikus parfüm, csoki ajándékoktól a falra tudok mászni...

Na de amit ma kaptam! Semmi személyes, de hát istenem, úgy örültem neki:D Nagy táblás oreos milka, kis táblás meggyes milka (a két kedvencem<3), schokobons, m&m's, twix, mars, snickers, mandarinok meg 2 banán.. Belenéztem a tasakba, és csokihegyek. Még egyet se ettem meg. Valahogy most nem kívánom. De csokinak ennyire régen örültem már:D. 

Aztán jött az ofő kiakadása. Már megsem lepődtünk rajta. De kezdem az elején. 
Tavaly kiborult, mert nem álltunk oda elé osztályszinten, és nem mondtuk neki, hogy kellemes ünnepeket. Ajándékozás után felállt, kiment a teremből, becsapta az ajtót, de még visszakiabált, hogy további jó szórakozást, reméli, jól érezzük magunkat. Rengeteg iróniával. Rögtön kapcsoltunk: biztos az a baja, hogy nem kapott az osztálytól ajándékot, csak attól, aki őt húzta... Két szülő riasztva is lett, hogy vegyen már gyors valamit. Vett, behozta, de ofőt nem találtuk. Már minden osztály lelépett, mi meg vártunk az ofőre, aki vörös fejjel, idegbajosan berontott az osztályba. Átadtuk az ajándékot, kellemes ünnepeket, minden. Erre ő konkrétan lebaszta a padra az ajándékát, és ordított egy sort, hogy komolyan azt hittük, ez a baja? Nem, neki az volt a baja, hogy nem mondtuk neki osztályszinten, hogy kellemes ünnepeket kívánunk. 
A tavalyi esetből tanulva, idén kapott egy nagy csokor virágot, meg mondtuk a sablondumát. Minden oké volt, megvolt az ajándékozás, minden. A suli háromnegyedének ma csak 3 órája volt, nekünk 4. Osztályfőnök asszonyunk pedig gondolta ő milyen jófej lesz, nem tart szünetet 3-4. óra között, így 15 perccel korábban eljöhetünk. Igen ám, de szoktunk ajándékot adni a tanárainknak, és nem mindet sikerült elkapni 3. óra előtt, így ketten kimentek volna átadni 3. óra utáni szünetben. Az első emberrel - aki a matek tanárjának adta - még nem is volt különösebb gondja az ofővel, kiengedte, csak siessen. Aztán felállt egy másik is, hogy még a magyar tanárunknak is oda kell adni. Itt jött a kiborulás: zene kikapcs, akkor menjetek szünetre, nem mehettek el 15 perccel korábban, majd kiviharzott a teremből. Becsöngetéskor jött vissza, hogy akkor lehet menni haza. Hm, hát... okay. 
Szerintem klimaxol. Vagy nemtudom.

Hétfő óta csak azon a szakmai házin kattogok. Nem értem. Nem értem, mi baja velem a tanárnőnek. A 20 fős csoport felének füzete sincs, de engem meg lebasz, ha firkálgatok. Legalább füzetem van. Szóval ma beszéltem erről a tanár úrral.
Mindent, az elejétől a végéig. Mondta, hogy próbáljam megbeszélni a tanárnővel - mondtam, hogy már próbáltam, eredménytelenül. Ofővel is beszéltem róla, aki beszélt a tanárnővel, szintén eredménytelenül. Azaz nem, egy óra erejéig normális volt. 
Ő is felajánlotta, hogy beszél vele, de aztán módosított: óra után lement a tanáriba, és körbekérdezett, hogy ilyen esetben mi a teendő.
Volt ez tegnap. Ma óra után rákédeztem, mire jutott; azt mondták neki, inkább ne folyjon bele. Na de akkor nekem mit mondjon? Kérdezte ő. Azt, hogy menjek fel az igazgatóiba, és beszéljek az igazgatónővel. Adott egy kis bátorítást: hogy biztos segíteni fognak, meg jön a Karácsony, csak megértőbbek lesznek, és ha ő lenne az igazgató, és elkapnám azzal, amit tegnap mondtam neki is, simán megfognám vele, és mellettem állna. Kérte, hogy szóljak neki, van-e bármi változás a tanárnővel kapcsolatban. Akár pozitív, akár negatív, szóljak neki. Meg ha összegyűjtöttem a bátorságom, akkor tényleg menjek fel az igazgatónőhöz. Nos, annyira fel voltam baszódva (elnézést), hogy a bátorságösszeszedés konkrétan 2 percig tartott: amíg bementem a termünkbe a kabátomért... Mikor mentem az igazgatóhoz, az irodája előtt összefutottam a tanár úrral, viszont beszélgetett, így nem beszéltünk semmit, csak összenéztünk. Meglepődött, hogy eddig tartott a bátorság-összeszedés, a tekintetéből így vettem le, de bátorítóan nézett rám. Aztán bementünk az igazgatóval- és a tavalyi biosz tanárommal (Akit imádtam<3) az irodába.

Én pedig belekezdtem. Még csak egy kis részét mondtam el mindennek, mikor felszólalt a volt biosz tancim: "Én tanítottam a Fannit, és a legszorgalmasabbak közé tartozik..." Mit tagadjam, jól esett. Aztán viszont el lettem küldve, mivel pont a tanárnővel volt a következő órám, jöttek be órát látogatni, nem lett volna előnyös késni. Kérte, hogy következő szünetben menjek vissza. Egész nap nem ettem, ez az óra pedig már a 4. volt. Korgott a hasam, amin a padtársammal összemosolyogtunk. Rögtön érkezett is a leszúrás: Mondd el, mi olyan vicces, hogy mi is nevethessünk... 
Következő beszélgetésünknél már nem volt ott a biosz tanárom, ketten voltunk az igazgatónővel. Még több mindent zúdítottam rá: kritizáltam a tanárnő tanítási módszerét, mondván, 90%-ban ő sem tudja, mit kellene írnia, felírja a megoldást, amit letöröl, majd átír máshogy, mert az előző nem volt jó. Elmondtam, hogy múltkor gépen írtunk dolgozatot, 2 diáknak nem jutott gép, nekik bevágott egy-egy ötöst, és később sem pótolták a dolgozatot... Elmondtam, hogy ha valaki nem tud valamit, akkor "Lehet felmenni az igazgatónőhöz, és kiiratkozni, mert nem vagy idevaló..." Itt azért elkerekedett a szeme. Elmondtam, hogy előző órán az volt a baja, hogy mosolyogtam. Minden kijött belőlem. 
Viszont nem mondott semmi túl bíztatót az igazgatónő: elmondta, hogy a tanárnő könyörgött, hogy a mi osztályunkat ne kelljen tanítania. Hogy akkor miért kapott meg minket? Jó kérdés... 
Mondtam, hogy tud az ofőnk is arról, hogy gond van vele, beszélt is már vele, de egy napig volt csak normális... Azt mondta, vele is beszél majd, meg a tanárnővel is, viszont utóbbihoz nem fűz túl sok reményt, mert biztos mi is tapasztaltuk már, hogy milyen önfejű. Én pedig serényen bólogattam. Meg hogy biztos megfog sértődni rá (mármint a tanárnő az igazgatónőre), meg hogy ő tipikusan az a tanár, aki csak azt hall meg, amit megakar. De mindenféleképpen segíteni fog. Nos, kíváncsian várom a fejleményeket. 

Ott, akkor, nagyon féltem attól, hogy ha rájön, hogy én "köptem", csakazértis szopatni fog, viszont időközben rájöttem, hogy ha csakazértis rámszállna még jobban, és újra felmennék ezt megmondani, akár a munkájába is kerülne. Ezt egyébként az igazgatónőnek is elmondtam. Mármint azt, hogy attól félek, hogy csak még rosszabb lenne, ha tudná, hogy én vagyok, szóval legyen szíves ne megnevezni (bár szerintem kilogikázza az a boszorkány, hogy én voltam). 

Egyébként nem fordult volna meg a fejemben, hogy emiatt igazgatóhoz forduljak, szóval baromi hálás vagyok most a tanár úrnak. Ha meg lesz bármi eredményt (lehetőleg pozitív) pláne. Ő az egyedüli tanár, akiben annyira megbízok, hogy elmerek neki bármit mondani. Szóval ha ő nincs itt, ha őt nem ismerem, még lehet nyelek egy ideig. Mondjuk addig, amíg anyám nem küld el pszichológushoz. Így, hogy neki elmondtam tegnap, ma már teljesen nyugodt vagyok. Hihetetlen tényleg, hogy mennyivel jobb a közérzetem így, hogy minden lelki nyomoromat elmondhattam az igazgatónőnek. Jó érzés tudni, hogy az igazgatónő, a tavalyi biosz tanárom, és a tanár úr is teljes mell- és vállszélességgel mellettem áll. Elvégre ha egy osztályelső tanuló megy panaszt tenni, csak nem viccből teszi azt. Ha egy osztályelső megy, ott már tényleg gond van. Én pedig osztályelső vagyok. Már nincs bennem ez a depresszív érzés, mondhatni felszabadult vagyok. Nyugtat maga a tudat, hogy már nem csak tűrök és nyelek, hanem valami folyamat ott, a háttérben azért elindult...

Nem tudok mit mondani a mai napomra. Hihetetlenül ideges lettem. Persze, mi más, ha nem az info?! Tegnap este elküldtem a tanárnőnek a programozás házi feladatot, ami lényegében jó volt, annyi hibával, hogy egy %-os értéket nem két tizedesjeggyel írt ki, hanem kb. 10-zel. A hibámra egyébként rájöttem, ott ki is javítottam, órán. Na de imádott tanárom 3 felesleges soron akadt ki! Ami egyébként igaz, hogy nem tett hozzá semmit a programhoz, de nem is rontotta el, csak úgy ott volt. Ha azt mondja, hogy a %-os dolog miatt 4-est ad, megértem. De ez a 3 felesleges sor olyan szinten kiborította, hogy az szerintem már nem egészséges. Vagy csak utál... 24 diákból egyébként összesen 7-en csináltuk meg, közülük ketten még órán, és segített is nekik a tanárnő (ráadul egyikük csak másolta a másikról!), egy fiú szintén órán, de tíz perc alatt, segítség nélkül. Megcsináltam én, meg még egy osztálytársam, és rólunk lemásolták ketten. Szóval összesen hárman csináltuk becsületesen. A tanárnő pedig tökéletesen tudja, hogy kényszerből tanulom ezt, hülye is vagyok hozzá, estébé. Erre ahelyett, hogy figyelembe vette volna, hogy a 24-ből 7 csinálta meg, abból 3 becsületesen, nekem esett, hogy mi az a 3 sor, és az oda nem kell, és nem tudja hanyast fog adni, még átgondolja.
Annak a srácnak, akinek segített, 4-est adott. Aki a srácról másolta, neki 3-ast, mert másolta (ezt a tanárnő is látta!), de rajtam még gondolkodik. Nagyon hisztisnek tűnnék, ha azt mondanám, hogy nem hagynám hogy 3-ast adjon?! Nem tartom fair dolognak, hogy más lemásolta azt a programot, amiben osztálytársamnak segített a tanárnő, és hármast kapott. Nem gondolom, hogy én vele lennék egy szinten, sőt, még azt a négyest sem értem, elvégre mindig kijavította a tanárnő, meg segített neki, de saját kútfőből neki is kb. annyira ment volna, mint nekem... 
Annyira... unfair dolog ez a 3 soros kiakadás tőle. Mondhatta volna azt is, hogy "hát majdnem jó, de van egy pici hiba", vagy "értékelem a próbálkozást", stb.. de nem, ő nekem esett a három kibaszott sor miatt, attól eltekintve, hogy amúgy rohadtul segítség nélkül csináltam, és amúgy rohadtul leszarom, de megcsináltam!

És most jött el a pillanat, hogy azt hiszem, ha hármast ad, igénybe veszem a tanár úr szolgáltatásait. Ne tessetek semmi rosszra gondolni. Már többször is beszéltem vele erről, hogy ez az a tantárgy, ami nagyon nem, és nagyon utálom, és nagyon fúj, és a tanárral sem szimpatizálunk egymással. Akkor azt mondta, ne görcsöljek rá, és gyakorlás, gyakorlás, gyakorlás. Illetve, hogy bármiben tud segíteni, csak szóljak, nagyon szívesen segít. Megfogadtam a tanácsát, és amíg csak magolni kellett, nagyon jól ment is a nem rágörcsölés taktika. Gyakorlom a programozást, az életemre esküszöm! Már órán sem próbálok ellenállni, nem fekszek a padon, nem mutatom ki, mennyire szenvedek, jó diákhol méltón jegyzetelek. De kihoz a sodromból az, hogy ezt a tanárnő nem veszi észre, nem értékeli, pedig annyira kaparok! 
Lehet, hogy nem ilyen segítségre gondolt, de most egy erős lelki támaszra van szükségem, aki képes lenyugtatni, és akár tanácsot adni. Tanácsot adni abban, hogy próbáljam bejjebb lopni magam a tanárnő szívébe, bár ez lehet lehetetlenség. Ha egy tanár nem bír valakit, akkor azt eldöntötte magában, és soha nem is fogja bírni. Itt erre az én mai példám, hogy csakazértis beleköt valamibe, ahelyett, hogy próbálna motiválni... 

Reggel viszonylag korán keltem, mivel ugye mentem lovazni fél 10-re. Egyébként aranyos volt ma a póni, egyszer voltam esés helyzetben, de az sem azért, mert köcsög lett volna, vagy én figyelmetlen, csak vágtában megbotlott, és majdnem elesett, én meg előrecsúsztam a nyakára, de visszahoztam magam. Aztán rálépett egy vékonyabb faágra, ami kettétört, a hirtelen jött hangos zajtól megijedt, helyből vágta, de túléltem. Sőt, később még ugrottunk is, szóval nem gondolom, hogy különösebben meghatotta volna a dolog, vagy fájt volna utána bármije. Pedig akkor nagyon fostam, hogy lesántítom itt a lovat a végén. Volt egy hosszabb vágtaszakasz, ahol ahelyett, hogy a földön fekvő, alig tízcentis faágakat kényelmesen kikerülte volna, lazán átugrotta. Hát mondom, ez a póni nem szarozik, ugrik. Rögtön ez a kép jutott eszembe :D

Btw van egy srác, akit a kezdetek óta ki nem állhatok, és asszem, ő sem engem. Rohadtul elhiszi magáról, hogy ő valami nagy ember, és bármit megtehet, meg mindenkitől jobb lovas. Nos, ma megtudtam, hogy a legújabb lovat már kipróbálta karámban, de úgy tűnt, fél tőle, mert nem mert nagyon menni vele. Szóval elhatároztam, hogy következő alkalommal csakazértis a hafit fogom kérni. Egyébként egy másik lótól is fél, olyan szinten, hogy még vezetni sem meri. Ok, a félelmet bizonyos szinten megértem, ugyanis mikor én leestem róla, rögtön támadott rám, próbált rúgni, harapni... 9 év körüli, túl későn herélt paccról van szó. Na de hogy vezetni sem meri... Persze, a felüléstől én is tartok, mert rohadt durva volt az az esésem, mikor nem tudtam felkelni, mert rendesen leszorított a földre... és geciségből tett le, nem azért mert béna voltam. Szóval lényeg, hogy vezetni azért még merem. Úgyhogy a jövő hét kimarad, két hét múlva megyek, és megküzdök a hafival. Azt mondják, ők cuki lovak, meg jófejek. Én meg már csakazértis őt kérem, első sorban azért, hogy magamnak bizonyítsak.

Na de lovaglás után kellett mennem fát ültetni. Nem ám 1-2 fát, minimum 200-at. Amúgy nem kellettem volna segítségnek, de mivel anya visz lovagolni - jogsi hiány... biciklivel meg messze van, busz nem visz ki -, ő is kiesett 2 óra hosszára, így kellettem. Szuper. Tudtam örülni neki, mikor az összes izmom könyörgött a pihenésért, de hajolgathattam le, taposhattam, estébé. Ráadásul hajgumi sem volt nálam, így a hajammal is küzdenem kellett.
Ültetés után pedig irány város. Tesco, Pepco, Kik. A három üzletben azért sikerült összeszednem az osztálykarácsonyra húzottamnak az ajándékot. Sikerült azt a személyt húznom, akinek pont nem tudok semmi személyeset venni. A 24 emberből talán 3-nak nem tudtam volna személyest venni, és... pont ő. Nem vagyunk szarban, csak más az értékrendünk. Ő a buli-pia-minden második szavam káromkodás-minek tanulni- típus. Nincs közös témánk. Az össz, amit tudok róla, hogy pandamániás. Végül vettem neki egy kis szekrényszerűséget, aminek van 3 fiókja, azokat kitömöm (szalon)cukrokkal, egy vaníliás illatgyertyát, meg egy pandás perselyt. Érje be ennyivel. Persze, karácsony, meg szeretet ünnepe, meg ilyenek, de én egyszerűen... az a típus vagyok, akinek nincs szíve 2000 Ft-ot költeni olyan személyre, akivel amúgy nem beszél, meg ilyenek. Nekem így olyan kényszerszerűnek hat. Na mindegy. Már csak cukrokat kell vennem.
És akkor ha még nem sétáltam volna eleget, család kitalálta, hogy menjünk be a karácsonyi vásárba, vegyünk kürtős kalácsot. Ok, kalács megvéve, de nézzük már meg a másik utca díszítését is... ok, megnézve. Hazaértünk. Időközben eszembe jutott, hogy hétfőn rohadtul írunk szakmaiból, úgyhogy elkezdtem átnézni a programozási tételeket, de hihetetlen, mennyire hidegen hagy. Az összegzés tétele már megvan, hátravan még az eldöntés, a megszámlálás, a beolvasással együtt történő összegzés, meg még 1-2 ilyen fos. Gyűlölöm. De kell a jó átlag, ugyanis egy osztálytársam év elején szinte könyörgött, hogy fogadjunk már egy nagytáblás milka csokiban; akinek félévkor jobb lesz az átlaga, fizet a másiknak. Hülye lettem volna nem belemenni, szerintem jó motiváció.

Ez a kép pedig tökéletesen leírja a tegnapi éjszakámat. Próbáltam elaludni, de egyszerűen nem tudtam. Mert csak Rá tudtam gondolni. Arra, hogy 21-én ajándékozáskor nagy valószínűséggel kapok Tőle két puszit, a szája pár centire lesz a számtól, és vajon hogy csókolhat, Meg hogy nem elég az, hogy hozzám fog érni, a szájával fog hozzám érni. Meg hogy csak egy hétig nem voltam suliban, és mennyire rohadtul hiányzik. Ahogy lecsuktam a szemeimet, és oldalra fordultam, rögtön olyan képek jelentek meg előttem, ahol a szája túl közel volt a számhoz, szinte éreztem, ahogy levegőt vesz, stb. Tudjátok, a tipikus beszélgetés zajlott le az agyam és köztem: "Drága agyam, aludni szeretnék." "Na azt nem, mondd csak, mi is van azzal a sráccal?" Érdekes egyébként, hogy szeptember óta ismerem, első pillantásra megfogott benne valami, holott külsőre egyáltalán nem az esetem, de első öt mp után, mikor még csak meg sem szólalt, éreztem, hogy kell. Aztán körülbelül egy hónapig csak szimplán szerettem a társaságában lenni, mostanra pedig totálisan belehabarodtam.
Oh mein Gott, teljesen olyan vagyok, mint egy idióta, szerelmes tinipicsa. Hát, ez van. 

Tegnap megírtam a lovasok.hu-nak a "történetem". Majd megosztom itt is. Most nincs hozzá erőm. Előjött belőlem... minden. A ló, akinek köszönhetek mindent, és az, hogy ő már az égi legelőkön az égi lovasokkal van. Előjött belőlem minden. Minden. Mármint tényleg minden. Hogy mennyit köszönhetek neki, és milyen kevés idő jutott nekünk, alig háromnegyed év. És most itt írom, majdnem bőgve ezt a bejegyzést. 2015. július 15-én kellett elaltani, lábtörés miatt. Nem volt sántulós fajta sosem. Csak szimplán gödörbe lépett - csúszott - amikor hempergésből állt fel, a combcsontja eltört, és... ennyi. Altatni kellett. Mikor ezt megtudtam, pont szendvicset csináltam. Láttam még aznap. Láttam, hogy szenved. Éreztem, hogy akkor látom utoljára, de reménykedtem. Szóval itthon voltam, és a szendvicsemet csináltam, mikor anya megkérdezte, láttam-e, amit az edzőm megosztott. "Zeusz?" kérdeztem vissza. Ő csak bólintott. Nem tudtam tovább csinálni azt a kurva szendvicset. Otthagytam mindent, becsaptam az ajtóm, és órákon át bőgtem. Aztán a délelőtti-délutáni órákat átvészeltem, de az estéket nagyon sokáig sírtam végig. 4 éve lovagoltam, és ezt még egyetlen lónál sem éreztem - és azóta sem éreztem még ugyanazt -, ő volt az, aki megváltoztatott, akivel nagyon sokszor álmodtam, akivel láttam a jövőmet. Volt, hogy kinéztem a busz ablakán, és láttam magam a lóval, ahogy szőrén vágtázunk az út mellett. Egyszerűen éreztem, hogy a Sorsnak terve van velem és ezzel a lóval. Aztán időközben valamit kurvára elcseszerinthettem, amiért el kellett, hogy vegye tőlem. 
Nem volt tökéletes ló. Közel sem volt az. Mindentől megijedt, kiszámíthatatlan volt, mániája a bakolás vágta közben, kellett hozzá a határozottság. Az edzőm sem értette, hogy mégis mi a fészkes fenéért imádom. Mit lehet benne imádni? Én sem tudtam. Csak kötődtem hozzá. Úgy éreztem, mintha megtaláltam volna a másik felem. Azóta egy alkalommal sem volt ugyanolyan a lovaglás. Hiányzik. Nagyon. Várom a nagy áttörést, hogy érkezzen megint egy olyan ló az életembe, akivel megtalálom a közös hangot, akit imádni fogok, első pillanattól kezdve. 
Én csak... nem értem ezt az egészet. Nem gondolom, hogy rossz ember lennék. Nem ártok soha, senkinek szánt szándékkal. Akkor minden nap kerestem a miérteket, sokszor még most is próbálok okot találni rá. Mert hiszem, hogy minden okkal történik az életünkben, mert mondjon bárki bármit, véletlenek nincsenek. De egyszerűen nem tudom. Talán azért ilyen korán, mert később jobban fájt volna? 
Vagy csak szimplán el van baszva az életvonalam, vagy mim, aztán - bocs, hívők - Isten bá gondolt egyet, nehogy már boldog legyen szerencsétlen lány, vegyük el tőle azt, amit a legjobban szeret. 

A bejegyés végére lenyugodtam, már nem bőgök úgy, mint egy ovis kislány, akitől elvették a nyalókáját. Csak tátongó üresség maradt bennem. Szerintem sosem fogom tudni feldolgozni.

Btw, csak hogy kicsit én is felviduljak, meg ne ilyen depis szar legyen az egész: holnap fél10-re megyek terepre, póni úrfival. Tudjátok, sokan azt hiszik, a pónik ilyen kis cuki állatok, meg kislányoknak vannak kitalálva. Hát nem. 173 cm magas vagyok, meg 72 kg, szóval baromira féltem, mikor először ültem rá, hogy szerencsétlen állat majd szenvedni fog a hájam alatt. A lábam kb. 10 centivel érhet a hasa alá. 
Félelmem hiábavaló volt. Valahogy nem tudtam sajnálni, miután nyugodtan álltunk egy helyben, aztán ő azért, mert egy faág hozzáért a farához, helyből vágta, sávváltás... Persze, nem feltétlen rosszindulatból tette, csak kurva bizonytalan, tekintve hogy az előző helyén verték. Sarokkal sem nagyon kell bíztatni, mert tényleg, állásból képes beugrani vágtába a legkisebb sarokérintésre, aztán úgy megy, mint akit ágyúból lőttek ki. Szóval persze, szegény kis pónifiúkának sanyarú sorsa volt, meg ilyenek, sovány is volt mikor idejött, most viszont úgy néz ki, mint egy ikervemhes muraközi aki lenyelt még egy hordót is a csikói mellé. Pedig herélt! Szóval jó sora van most, és én tényleg sajnáltam, hogy szerencsétlen poncsira fel kell ülnöm a 173 centimmel meg a 72 kg-ommal. Viszont mióta tudom, hogy ha úgy tartja kedve, és nagyon rámun, lazán lepakol, egyenrangú félként kezelem a 160-70 magas lovakkal. Nincs itt ilyen sajnálkozás, kérem szépen :D A pónik alattomos állatok. Mert közelebb vannak a pokolhoz.